A manierizmus

1515-ben Raffaello egy nagyméretű falikárpit-sorozat vázlatain dolgozott. Az Apostoluk cselekedeten bemutató ábrázolásokon az érett reneszánsz művészet minden jellegzetessége megmutatkozik. A sorozat Ananiás halála (1. kép) című darabja például világos, jól áttekinthető, szimmetrikus kompozícióra épül. Az apostolok középen, egy emelvényen állnak, kétoldalt pedig egymást kiegyensúlyozó csoportok láthatók. A képtér folyamatos, mély - ezt az eseményeket figyelemmel kísérő alakokról olvashatjuk le. Középen szétnyílik a tömeg és ott, közvetlenül a néző szeme előtt játszódik le a főcselekmény: Ananiás, aki vállalta az ősi keresztények vagyonközösségét, de pénze egy részét titokban megtartotta, Szent Péter szemrehányását hallva, holtan esik össze. A szemtanúk döbbenten állnak, vagy izgatott mozdulatokkal kísérik az eseményt. Raffaello az elbeszélést világos téralakítással, az alakok szimmetrikus elhelyezésével, a mozgások természetességével, az érzelmek hiteles ábrázolásával teszi meggyőzővé, logikussá. Mindössze három évvel később, 1518-ban festette Jacopo Pontormo József Egyiptomban (2. kép) című képét; mégis, szinte egy világ választja el Raffaello alkotásától. Nem egyetlen jelenetet dolgozott fel; több, térben és időben elkülönülő csoport egész eseménysort mutat be. E csoportok, a középkori ábrázolásmódra emlékeztetve, egymás fölött helyezkednek el. Meglepődve tapasztaljuk, hogy a művész feladta a centrális perspektívát, az egységes, racionálisan felépített tér illúzióját is. A történet a festmény hátterében indul (Jákob és családja várja, hogy a fáraó elé kerüljön), majd baloldalt elől, illetve jobbra folytatódik (a kocsiban ülő Józseffel és egy küldönccel), s végül jobbra hátul Jákob halálával fejeződik be. A főjelenet (József a fáraó trónja előtt) tehát a szokástól eltérően nem középen, hanem oldalt látható. Nemcsak az egységes tér hiánya feltűnő, hanem a közös lépték mellőzése is: egyetlen képen belül a figurák hatféle méretben szerepelnek. Az emberalakok megnyúltak, és erősen elütnek a reneszánsz valósághű, arányos felépítésű alakjaitól. A ruhák hosszú, hullámzó redői eltakarják a formákat, leplezik valódi súlyukat. A motívumok nagy része nem logikus, néha egyenesen bizarr. Az épület például nem építménynek, hanem kelléknek tűnik; a meredeken felfelé ívelő lépcsőt semmi sem támasztja alá, így bizonytalanul lebegni látszik. Úgy érezzük, saját súlya alatt is összeomolhat; ennek dacára tetején még súlyos szoboralakot tart. E két kép összehasonlításából is kiderül, hogy a cinquecento művészete nem volt egységes, és klasszikus fázisa csak rövid ideig érvényesült. Szinte az érett reneszánsz csúcspontjával egyidőben jelent meg az az irányzat, amely mindent megtagadott, amit addig a képzőművészet és az építészet elért. E tagadás természetesen feltűnt a kortársaknak és a következő évtizedek művészeti íróinak is. Giorgio Vasari, aki 1550-ben, majd 1568-ban Le vite de ’piú eccellenti pittori, scultori ed architettori (A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete) címmel kiadta nagy munkáját a művészet történetéről, Pontormóról is részletesen megemlékezett. Elemezte műveit, írt furcsa szokásairól, állandó félelmeiről, különös ötleteiről és nyughatatlanságáról, amelynek eredményeképpen újabb és újabb festői problémák foglalkoztatták, és nem állapodott meg egyetlen megoldásnál sem.