A negatív kód

Ez a könyv arról szól, hogy a magyar öngyilkossági helyzet laikus átéléséből és megítéléséből miként jött létre e helyzetre vonatkozó új teória. Orvosi diplomám megszerzése után a mindennapok gyakorlata kényszerített először arra, hogy másképpen közelítsek ehhez a problémához, minthogy az egyetemi évek alatt csak annyi tudás birtokába jutottam, ami az öngyilkosságot megkíséreltek testi gyógyításához lehetett elégséges. Nem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, ami az öngyilkosokkal való beszéddel volt kapcsolatos. Hamar beláttam, hogy a szakmai környezetből származó beszédellenesség az elkövetőkkel szemben nem csak általános etikai szempontok alapján tarthatatlan, hanem azért is, mivel az élet önkezű kioltására vonatkozó viselkedések olyan titkok megnyilvánulásai lettek számomra, amely már mint intellektuális kihívás sem hagyott nyugton. Tetézte ezt az egyre növekvő belső feszültségemet egy olyan epizód, amelyre úgy gondolok vissza mint döntő mozzanatra, későbbi kutatásaim megalapozó élményére. A Dunántúli Napló akkori főmunkatársa, Thiery Árpád, anyagot gyűjtött egy öngyilkossággal kapcsolatos írásához, s munkahelyi vezetőm engem jelölt ki arra a szerepre, hogy szakmai tájékoztatót adjak. (Kollégáim körében akkor már ismertté váltak kísérleteim, amelyek a „beszéd” megteremtésére vonatkoztak.) Thiery jobbára nem olyanokat kérdezett, amelyekre kész orvosi válaszokat lehetett volna adni, hanem olyanokat, amiket meg sem értettem, vagy ha igen, akkor csak mint laikus és nem szakértő. Világossá vált számomra nem sokkal később, hogy az öngyilkosság olyan dolog, amiről sem mint orvos, sem mint laikus nemhogy semmit nem tudok, de nem is értem, miről van szó. Első köszönetem tehát Thiery Árpádnak szól, aki nyilván minden tudatos szándék nélkül hívta fel figyelmemet alapvető hiányosságaimra e téren.