Igazság költészet nélkül

Kiss Árpád Igazság költészet nélkül című műve Goethe Dichtung und Wahrheitjére, arra a műfajteremtő műre utal vissza teljes egészében, amelyben a visszaemlékezés, a dokumentumok, a regényszerű jelenetezés, az alakpoétika, a filozófiai reflexió és az önreflexió természetes egységet alkotnak. Mind a „költészet"-nek, mind az „igazság ”-nak persze több egymás mellett futó jelentése is van. A költészet nemcsak a költői ábrázolásban bennerejlő klasszikus „sűrítés”-t fejezi ki, de szerényen, sőt fegyelmezetten utal az „igazság” kontrolljának nemegyszer előforduló távollétére is. így a költészet nemcsak az igazság esszenciája, égi mása, de annak hiánya, akart vagy nem akart, esetleg csak vágyott vagy öntudatlan megmásítása is. A sok szólamú koncepció szövetén Kiss Árpádnál is egyre erőteljesebben üt át az „igazság”, a költészetnél erősebb és a történelem ítélőszéke előtt talán annál még fontosabb „valóság”, ami nemegyszer jelent meg a tervezett nagy visszaemlékező mű alternatív címeként is („Valóság költészet nélkül"). Kiss Árpád emlékiratai kezdettől fogva meghatározó és sokszorosan és nyíltan vállalt műfaji eszmény szem előtt tartásával születtek meg. Számos és sajátosan Kiss Árpádra jellemző módon változtatott a nagy prototípus sajátosságain, a változások együttese sem éri el azonban az alapeszménytől való minőséginek nevezhető eltérés szintjét. Ezeket az elkülönbözéseket Kiss Árpád meghatározott vonzalmai alakították ki. Elsőként a visszaemlékezés rousseau-i vonásait emelnénk ki. Kiss Árpád szellemi arcának leglényegéhez állt igen közel a Vallomások Rousseau-ja, emberképét, de önképét is az önmagával minden percben és a Vallomások hőfokán történő szembenézés határozta meg. Az önvizsgálat és az önismeret Kiss Árpádnál is minden pedagógia alapmagatartása lett. Rousseau és Goethe egymásra épülő hatásán túlmenően Az igazság költészet nélkül Kiss Árpád filozófiai és pedagógiai világképének további meghatározó impulzusait is magába piti. Ez elsősorban Henry Bergson és Marcel Proust egymást állandóan feltételező, egymást szakadatlanul előhívó kettős hatása. Amint Kiss Árpád Goethére és azon keresztül Rousseau-ra való szellemi építkezése is magyarázatra szorul napjaink történelmi perspektívájából, ugyanez vonatkozik Bergson és Proust kettős hatására is. Mindkét nagy szellemi forrásvidék hosszú és meghatározó kisugárzási központot jelentett a magyar értelmiség történetében. A Goethe, Schiller, Humboldt, a neohumanizmus és általában a német klasszika embereszményével fémjelzett gondolkodáskomplexum a magyar humán értelmiségi nemzedékek hosszú sorának volt egyik legfontosabb szellemi tartalma. Ezt 1945—48-ig minden addigi változás ellenére középpontinak tekintjük. Paradox módon, e hatás részleteiben még ennél is tovább is élt, hiszen a marxizmus Magyarországon legkomolyabban veendő paradigmája, a sztálinizmustól ugyan explicit módon csak a rendszer életének harmadik évtizedében búcsút vevő Lukács György életműve mind közvetetten (azaz a marxi hagyományokon keresztül), mind közvetlenül tovább ápolta a klasszikus idealizmus, s közmondásos módon Goethe kultuszát is.