Erdély földe ritkaságai

1852 nyarán, a korondi fürdőn fiatal úrhölgy jelent meg lelkes férj, két növendék leányka s egy magyarországiasan öltözött két éves kis fiu körében. Párnap mulva a bájos úrnőt kedves gyermekeivel a fürdőkkel szemben eső ásványvizek kövületei keresésében látók elmerülni: e percztől az egész fürdőtársaság kövületek gyűjtéséhez kezde, s legszebb példányaival mindenki a pesti nemzeti múzeumra gondolt. Ki volt e lelkes úrnő, még biztosabban gondolhatják olvasóim, ha elmondom, mikép jelen müvemre a pontot itt tevém fel. Nőnek akarám minden áron e müvemet ajánlani, mert a nőnem kezében van letéve a haza s emberiség jövője, s mintegy mondani óhajtanám általa, mikép müveim nem egyes tudósoknak, hanem hazám lelkes szépei s fiatalságának szántam. Eleget volt a hon és tudomány egyesek kiváltságolt birtoka; óhajtanám, hogy nő és férfi, fiatal és öreg egyaránt oltározzák velem e haza imádandó földét. S kinek ajánlhattam volna méltóbban, mint a nemes úrnőnek, kit a honbuvárlat mezőjén, épen a munkavégzés édes öröme közit láttam felmerülni. (...) Nyitom Erdély gazdag, de ismeretlen múzeumának második osztályát: Erdély földismei s földirali ritkaságait, vagy az erdélyi festöiségek képcsarnokát. Annyi előszeretettel lévén hazám iránt, nem akarom magam fejezni ki, mennyi szépség, ritkaság vár olvasóimra; két idegen, egy angol és franczia utazó ide vonatkozó kifejezéseit veszem igénybe. A franczia Gerando szerint: helységeknél fogunk mulatni, melyek vagy a hozzájok csatlakozott emlékek, vagy természeti ritkaságaikért figyelmet érdemelnek. És előre megjegyezhetjük — folytatja a franczia iró — mikep itt több szemlélni s tanulmányozni való van, mint sok országban, mely három ekkora. Az angol Paget még felebb látszik hangolva e hon szépségei által. Szerinte tán alig van ország, mely néhány szépséget ne mutathatna fel; de — miként magát kifejezi — soha sem látott orságot, mely miként Erdély, egészen szépség legyen. Az erdélyi, ki hazáján túl nem járt, eltelve e szépségek mindennapi látásával: csak szereti, de nem ismeri hazáját, Az idegen mintegy tündér kertbe lép be; bámulja hegyeinket, melyek fölött erdő zöldet, gyomrában pedig sót, aranyat és ezüstöt vágnak; bámulja keskeny völgyekben futó szilaj folyóinkat, s partjokon a sok festői vidéket. Mi nem bámuljuk többé; de mint minden hegyi lakos, a nélkül hogy tudnók miért, bálványozzuk e földet. Bálványoztuk, de nem tanulmányoztuk. Tán alig van völgye, melyet vérrel meg ne öntöztünk volna már; de alig van egy táj, mely át lenne vizsgálva s tudományosan leirva. Ott magaslanak hóvonalig érő hegyeink, ott tátongnak már ezredévek óta, hogy egyebeket ne említsek, aknáink; ott buzognak mindenfelé ásványos vizeink; s csak az újabb időnek juta eszébe búvárkodásukra indulni. Azonban ezzel csaknem minden ország igy vagyon. A természettudományok most vettek ujabb lendületet, de azért igen illő lesz, hogy a tudomány e terén buvárkodók már égö fáklyájától mi is tüzet kapjunk, s mi is buvárkodjuk hazánkat. Mert igen szomoritó dolog, hogy be kell vallanunk, mikép e téren eddigi ismereteinket majd mind idegeneknek köszönheljük.