A tudomány természete

Nincs a tudományfilozófia történetének zavarba ejtőbb jelensége, mint Thomas Kuhn és főműve, A tudományos forradalmak szerkezete (TFSz). Az 1962-ben megjelent könyvet több mint húsz nyelvre fordították le, s eladott példányainak száma jóval meghaladja az egymilliót. Kétségkívül a XX. századi angolszász filozófia legtöbbek által olvasott, messze legnagyobb hatású s máig az egyik leggyakrabban idézett könyve. Ha van olyan szerző, illetve mű, mely a szó tudo-mánymetriai értelmében jól „látható”, a TFSz bizonyosan az. Annak azonban, aki a könyv alapos ismeretében a róla szóló irodalmat lapozgatja, néha az a benyomása támad, mintha nem egyazon műről és szerzőről szólnának ezek az írások. Magának Kuhnnak is volt ilyen érzése, benne is felötlött az ironikus gondolat, hogy talán két Thomas Kuhn van, s ezeknek két azonos című könyve, melyek gondolatilag sokszor átfedik egymást, ugyanazokat a szavakat használják, de lényegi mondandójuk (their central concerns) nagyon különböző. Afelől, hogy legalább a szándékolt értelem más volt, mint a közkeletűen neki tulajdonított, Kuhn alig hagyott kétséget: a kritikákra adott válaszaiban éppúgy, mint a vele készült interjúkban, újra meg újra hangot adott döbbenetének, mennyire félreértik állításait. Mindhiába. Bár írásait mindenki olvasta, sokan egyetértettek vele, mégis azzal a keserű tudattal kellett meghalnia, hogy nem értették meg, s hiába próbálta, nem sikerült gondolatait egyértelműen újrafogalmaznia. A sokat idézett, fontos könyvek szerzőinek gyakran az a sorsuk, hogy tehetetlenül kell szemlélniük az eredeti gondolataikkal, sőt a leírt, tényleges szöveggel sokszor csak lazán összefüggő közmegegyezés kialakulását arról, hogy mi is művük tartalma, melyek a fő állításai. Még reménytelenebb a helyzet, ha a mű könnyen olvasható, és a korabeli olvasók homályos érzéseit plasztikusan megjelenítő metaforákat tartalmaz, mert ekkor semmi sem mentheti meg attól, hogy belelássák mindazt, amit benne látni akarnak. A frappáns bonmot-k szájról szájra járnak, a szemléletes fogalmak önálló életre kelve megjelennek a publicisztikában és a köznyelvben, és a legelképesztőbb jelentéseket veszik föl. Ez történt Kuhnnal is, olyannyira, hogy mára a legkülönbözőbb kontextusokban és legellentétesebb célokkal idézik s hivatkoznak rá. Bár a könyvet japánul, koreaiul, héberül stb. a legkülönfélébb kultúrkörökhöz tartozók olvasták és ünnepelték, állítólag ő volt, aki kiterjesztette a posztmodern ideológia minden metadiskurzus lehetőségét tagadó relativizmusát a tudományra. De ő lett volna az is, aki megmutatta, hogy „a történelem végéhez” vezető, egyenes vonalú társadalmi és technikai fejlődés motorja a tudomány.