Világtörténelem és üdvtörténet

A történelem angyala - Walter Benjámin nevezetes Klee-interpretációjában - a múlt felé fordítja arcát. „Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és ... feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.” A történelemből a jövő felé hátráló rémült angyal a halál angyalának bizonyul: nyomában kő kövön nem marad. Bár Benjámin „a történelem olyan felfogását” keresné, mely „nem vállal semmi cinkosságot” a vak haladással, a történelem angyalarcáról úgy látszik, letörölhetetlen a rémület. Nincs választása. Ha nem kelne időben segítségére a pusztításból őt kimentő paradicsomi vihar, ha nem válna e vihar cinkosává, eggyé azzal - menthetetlenül alábukna a szenvedők és a holtak közé. Talán cinkosságát próbálja enyhíteni, amikor elfordítja arcát a jövőtől, s ránk, romhalmazra függeszti ijedt tekintetét. A vihar paradicsomi eredete mégis vigaszt és reményt jelent: „a múlt titkos indexet hordoz magán, s a megváltáshoz van rendelve általa”. Benjámin az utolsók egyike a nyugati történelemfilozófiában, akik még röptében látták a történelem angyalát. De már tudja, hogy csak a jövő felé suhanó angyal röptétől visszahódított pillanatban, a „szálirány ellen fésült történelemben”, a történelem kontinuumából magunknak kiszakított, a szenvedők világához domesztikált, de mindig újra elvesző „most”-ban csillanhatnak meg „a messiási Most szilánkjai”. Félreérthetetlen azonban, hogy ekkor is megcsillanásról, s nem a múlt saját kisugárzásáról van szó, s hogy az a „gyenge messiási erő”, mely nekünk, múltunk végén állóknak adatott: feltételes. Ahogyan azt már korai töredékében írja: „Csak maga a Messiás teljesít be minden történelmi folyamatot, mégpedig abban az értelemben, hogy csak ő az, aki beváltja, beteljesíti, megteremti a történés vonatkozását a messiásira. Ezért nem akarhatnak maguktól valami messiásira vonatkozni a történelmi dolgok. Az Isten Országa ezért nem telosza a történelmi dünamisznak, ezért nem lehet célul kitűzni. Történelmileg tekintve nem cél, hanem befejezés.” (Ein sehr schwieriger Satz - mondta erről Jacob Taubes, az angyal másik hiteles szemtanúja halálos betegen tartott utolsó előadásában3: - „Először is tehát világos: Van Messiás. Semmi kecmec — »messianisztikus“, “politikai" -, semmi neutralizálás, hanem: Messiás.’’) Karl Löwith - aki történelemfilozófiai főművét szánja annak filozófiatörténeti bemutatására, hogy a történelmi haladás, s egyáltalán a világtörténelem gondolata eltéphetetlenül előfeltételezi a Paradicsom felől a messiási vég felé fúvó vihart, s ezért a történelem angyala nyomban alábukik, ha nem támad szél az Úr szájából - akárcsak Benjámin, visszatérőn felidéz egy képet, mely mintegy az Angelus novus ellenpárjának tűnik.