Magyar polgári perjog

Tizenöt éve annak, hogy nagyemlékű Magyary Géza Magyar Polgári Perjogának második kiadása elhagyta a sajtót. A mű azóta is nemcsak a legkiválóbb, hanem az egyetlen oly mű maradt a magyar tudományos irodalomban, amely az 1911. évi I. törvénycikkel gyökeresen átalakult perjogunkat tudományos rendszerességgel részleteiben is feldolgozta. A Szerző célkitűzése több volt, mint az, hogy hallgatói kezébe tankönyvet adjon. Amint a második kiadás előszavában kiemeli: a gyakorlati élet számára akart minél tisztultabb és megbízhatóbb ismereteket nyújtani a polgári perjog intézményeiről. És éppen ebben a vonatkozásban érte utól a pozitív joggal foglalkozó tudósok tragikuma. A mű második kiadásának megjelenésekor a perrendi novella már tárgyalás alatt állott és alig öt évvel később — már a Szerző halála után — a törvényhozás megalkotta a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló törvényt. Ez a két törvény egymagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy a gyakorlati élet embere kénytelen legyen félretenni az ő szempontjából idejét múlt, egyébként kitűnőnek elismert művet. A Szerzőnek az a törekvése azonban, hogy a per joggal távolabbi kapcsolatban álló jogszabályanyagról is teljes képet nyújtson, még csak elmélyítette a szakadékot a mű és a gyakorlati élet közt, mert az említett külső szférában a törvényhozó tollvonásai még energikusabbak voltak, mint a perjog tulajdonképpeni területén. Amidőn egy évvel ezelőtt Magyary Géza tíz évvel korábban elárvult tanszékét átvettem, s a reám hárult feladat nagyságát felmérhettem, be kellett látnom, hogy a mai magyar polgári perjog önálló alapokon nyugvó és a Magyary Géza művéhez hasonló teljességre törekvő feldolgozása több év munkáját igényelné ; az egyetemi hallgatóság szükségletét a szigorlatra készülés szempontjából minden elismerést megérdemlő módon kielégítő, de természetszerűleg rövidre szabott tankönyvek mellett viszont kétségkívül sürgős szükség van oly műre is, amely egyfelől valóban a fennálló jog alapján áll, másfelől azonban utat mutat a perjog problémáiba való elmélyedés felé is. Az ebből a szempontból — az értékes kommentár-irodalmat nem számítva -—• terméketlennek mondható utolsó tizenöt év meggyőzhetett arról is, hogy korunk nem kedvez az ily átfogó művek megírásának és így a passzív várakozás nem sok reménnyel kecsegtet.