A túlélés kézikönyve

Ma reggel felkapaszkodtam az egyik kedvenc hegytetőmre vezető meredek ösvényen. Áll odafönt egy vén tiszafa, amelynek alacsony, terebélyes ágai alatt gyakran megpihenek. Késő ősz van, már közel a tél, a fák legszebb pompájukban tündökölnek, és a levegő az oszlás kesernyés illatától terhes. Ahogy fellebbent az égi fátyol, és átengedte az első sugarakat, odalent a mezőn két őztehén indult a közeli erdő menedéke felé. Szokatlanul hosszú idő telt el, amióta utoljára a fa alá telepedtem. Jó pár dolog alaposan megváltozott - emlékeim szerint az ösvényt még soha nem lepte be ennyire a zöld. Mégis, a vén fa tövéből szemlélve az időt, mintha nem is mentem volna el soha. Ahogy ott ültem, hosszú hónapok múltán visszatérve a természetbe, és hátamat az öles, göcsörtös törzsnek vetettem, úgy éreztem, végre megint igazán élek. A könyv írása alkalmat adott arra, hogy a hosszúra nyúlt távoliét után újra efféle helyeket keressek fel, és hasonló élményekkel gazdagodjak. Most, ha lehet, még inkább becsülni tudom a friss eső hozta felüdülést, a tábortűz szívmelengető lobogását, és a tövisszúrást a bőrömön, amely időnként arra int, hagyjak fel a rohanással, és baktassak nyugodtabb tempóban. Túlságosan gyakran képzeljük magunkat a természettől idegennek, elfeledve, hogy szerves részei vagyunk. E könyv feltett szándéka, hogy segítsen felfedezni - illetve feleleveníteni - az olvasónak, milyen szoros szálak fűznek bennünket azokhoz a dolgokhoz, amelyek - szerintem legalábbis - a leginkább számítanak. A könyvet mindamellett gyakorlati útmutatásnak szántam, így nemigen vesződtem azzal, hogy lírai formába öntsem a természetben szerzett élményeimet, hiszen bizonyosan mindenkinek megvannak a saját élményei. Ehelyett igyekeztem felvázolni, hogyan boldogulhatunk a vadonban anélkül, hogy kárt tennénk benne. Biztosra veszem, ha kipróbálják odakint az alább ismertetett fogásokat és módszereket, éppen annyi örömöt lelnek bennük, mint jómagam. Egészen új távlatból ismerik meg a világot; megtanulnak a természetlakó ember szemével látni, aki valóban összhangban él a környezetével. Minél mélyebben megértik a természetet, annál többre fogják értékelni. A természettől mindenütt elleshetünk valami hasznosat - a legtöbben mégis milyen messze vagyunk ettől a mindennapokban! Olykor egészen elborzadok a városoktól, ahol kénytelenek vagyunk vastag talpú cipőt viselni, nehogy feltörje lábunkat az aszfalt; nyújtogatni a nyakunkat, ha meg akarjuk pillantani az eget; és a járdán kergén tekeregni, nehogy elsodorjon a tömeg. Sok helyen csak egy-egy elhagyatott telken nő némi zöld, és a zsivajban nem vesszük észre a fejünk fölött rendre elhúzó vadlibákat, baglyokat, ölyvöket vagy gémeket. Megértem, hogy manapság, amikor annyian élnek modern városi környezetben, a „vadon” szóhoz a káosz és a fenyegetés képzete társul, s nem pusztán egy olyan helyé, ahol nem laknak vagy gazdálkodnak emberek. Megjegyzem, számomra sokkal inkább a város a fenyegető és kaotikus.