A quattrocento festészete

Az olasz quattroccento, a XV. század festészete mint soha nem halványuló példa marad meg számunkra. „Grand art”, igényében és alkotásában is nagy művészet volt, amely a gótizáló ízlés lankadt pompája után újjászületett, nagyratörő és önálló lett. Megszűnt dekoráció, díszítő-művészkedés lenni. Figyelme az emberek, a világ felé fordult és lázasan kereste a megragadható dolgok szépségét. A természethez igyekezett közelebb jutni: a mindennap látottakhoz és át-érzett igazságokhoz. Ugyanakkor minden ízében emelkedett volt: eszményeket érzett tárgyaiban és diadalmas öröme telt benne, ha megközelíthette őket. Az északi művészettől, a korabeli némettől, német-alfölditől „nagy”-szerűsége, „grandezzá”-ja különbözteti meg legjobban. Ember-alakjai nem illusztrálják a mitológia vagy a Szentírás részleteit; a cselekmény egyéniségükből, akaratukból fakad ; főszereplői az ábrázolásnak és kisebb jelentőségű mellettük a környezet. Szerepük felmagasztalja őket: klasszikusakká válnak, amint klasszikussá akartak válni azok is, akik festették őket. A művészegyéniségek pompás felszabadulásának, friss lendületének kora ez, amikor a városállamokra és hercegségekre szakadt Itália egységes művészetben bontakoztatta ki sokféle tehetsége egész seregét. Az északi művészettel ellentétben — ahol inkább a táblakép a gyakori —, Itáliában a freskófestés a festőművészet törzse. Hatalmas, égbeszökkenő katedrálisok és mozgatható szárnyú oltárok itt általában nem készültek. Az építészet nagyobb falfelületeket nyújtott a freskónak, s a szélesebben, inkább vízszintesen tagolt oltárképek egységesebb, nagyarányú ábrázolásokra adtak alkalmat. A quattrocento művészetének nagy kohója Firenze volt. Ez a gyorsan iparosodó, gazdag városállam a Mediciek kormányzata alatt vezető szerepet vitt a XV. sz.-i Itália művészetében, amelynek kiemelkedő ősei az előző évszázadban is itt dolgoztak: Cimabue, Giotto, majd Orcagna és a többi trecento mesterek személyében. Útmutatásuk a századforduló idején azonban csak lankadtabb követőkre talált, míg az 1420-as években egy új nemzedék meghozta az újjászületést. Az alig 27 évet élt Masacciónak (f 1428) köszönhetjük a Giottóéhoz hasonló jelentőségű indítást a festészet terén. A firenzei Carmine-templomban a gazdag selyemkereskedő és diplomata, Felice Brancacci családi kápolnáját díszítette az ősszülők történetét és az apostolok cselekedeteit ábrázoló freskókkal. Jellegzetesen szépfejű apostolokkal vette körül Krisztus alakját, akit az Adógaras jelenetében hatalmas fiatal férfiként festett meg. Az ő mozdulatát ismétlő Szt. Péterrel, a Krisztusra meredő figyelmes arcokkal drámai feszültséget adott ennek a nagy csoportnak, amelynek tagjai maguk is tudatában látszanak lenni a jelenet nagyszerűségének. — Masaccio nem sokat mozgatta alakjait. Inkább a szemükből, egy-egy mozdulatukból áradó erővel, férfias gesztussal tette feszültté történeteit. Nem könnyed mester, hanem tömören, mély hangon szóló. A Carmine-beli sorozat főszereplője Szt. Péter, és hívei az őskeresztény' egyház puritán szellemét, lelki elmélyülését példázzák.