A Luzsin-védelem

Ennek a regénynek az orosz címe Zascsita Luzsina, ami azt jelenti, hogy „Luzsin-védelem”, és egy sakkvédelemre utal, mely állítólagos felfedezőjéről, az általam teremtett Luzsin nagymesterről kapta a nevét. 1929-ben kezdtem írni, Le Boulouban - egy kis üdülőhelyen a Keleti-Pireneusokban, ahol lepkére vadásztam -, és ugyanabban az esztendőben, Berlinben fejeztem be. Különös világossággal villan emlékezetembe egy lejtős sziklalap az ulex- és ilexborította hegyekben, ahol megfogant bennem a könyv főtémája. De ha megemberelem magam, a részletekről is tudok mondani egyet-mást. A Zascsita Luzsina „V. Szirin” írói álnevem alatt a párizsi Szovremennije Zapiszki című emigráns folyóiratban jelent meg, majd rögtön utána kötetben is kiadta a Szlovo emigráns könyvkiadó (Berlin, 1930). Ez a matt fekete alapon aranybetűs fedelű, fűzött, 234 oldalas, 21x14 cm-es kötet ma már könyvritkaság. Szegény Luzsinnak harmincöt esztendőt kellett várnia az angol nyelvű kiadásra. Volt ugyan némi ígéretes mocorgás a harmincas évek vége felé, amikor egy amerikai könyvkiadó érdeklődést mutatott iránta, ám erről a férfiúról aztán kiderült, hogy a múzsái ambíciókat dédelgető kiadótípusba tartozik, s mihelyt előállt javaslatával, hogy a sakk legyen zene, Luzsin pedig őrült hegedűművész, pontot tettem rövid kapcsolatunk végére. Most újraolvasva a regényt, újra lejátszva a cselekményt lépésről lépésre, olyasféle utólagos jóérzés tölt el, mint amilyet Anderssenben kelthetett kettős bástya-áldozata a nagy Kieseritzky ellen - akit, szerencsétlent, a sakk-könyvek végtelen sora arra kárhoztat, hogy újra meg újra elfogadja, egy kérdőjellel mementó gyanánt. Nehéz volt megszerkesztenem a történetet, de nagyon élveztem, ahogy egyes képek és jelenetek végzetszem mintát rajzoltak ki Luzsin életében, s ahogy egy kert, egy utazás, egy hétköznapi eseménysor leírása ügyes sakkhúzásként hatott, sőt az utolsó fejezetekben a király elleni támadás képét öltötte, amely szegény Luzsin épelméjűségének legbensőbb elemeit zilálta szét. E tekintetben szeretnék időt és fáradságot megtakarítani a recenzióírással foglalkozó irodalmi napszámosoknak - meg úgy általában azoknak, akik olvasás közben mozgatják a szájukat, és nem várható el tőlük, hogy megbirkózzanak egy párbeszédek nélküli regénnyel, ha egyszer annyi minden megtudható az Előszavából -, felhívom hát szíves figyelmüket a zúzmarás ablak motívumára, amely (Luzsin öngyilkosságával, vagy inkább önmattolásával társítva) már a Tizenegyedik fejezetben felbukkan, vagy arra a szánakoztató körülményre, hogy mogorva nagymesteremnek sakkutazásairól nem bőröndcímkék és napsugaras diorámák villannak be, hanem különböző szállodai fürdőszobák és folyosói mellékhelyiségek csempéi - az a kék-fehér kockás padló, ahol trónolás közben kiötli és elemzi a függőben maradt játszma lehetséges folytatásait; vagy egy ingerkedően aszimmetrikus, a kereskedelemben „achátnak” nevezett minta, amelyet három bohóctarka szín hoz létre, lóugrásban itt-ott megzavarva az egyébként szabályosan kockás linóleum semleges színhatását Rodin Gondolkodó-ja és az ajtó között; vagy azok a nagyméretű, fényes-fekete és sárga kockák, melyek h-sorát, fájdalom, levágja a melegvízcső okker függőlegese; vagy az a fejedelmi vécé, melynek pompás kőlapjain az árnyak pontosan azt az állást rajzolják ki, amelyen annyit töprengett egy éjszaka, állát öklére támasztva, sok évvel azelőtt.