Az olvasásismeret alapjai

...csak a könyv kapcsol múltat a jövőbe.." hirdették országszerte ezerszám plakátjainkon Babits Mihály gondolatát az Olvasás Éve rendezvénysorozatának mottójaként (2001. júniusától 2002. júniusig). S akinek volt szeme, érzékenysége a képi üzenetek befogadására, mondatokká formálására, annak világos lehetett, hogy a kompozíción szereplő XV. századi Thuróczy krónika és a honlap jelzése (www.olvasaseve.hu) egyetlen grafikai alkotásban jó ezer esztendő történéseit, kultúráját kötötte össze, hidalta át. Ne bántson most bennünket a költő elfogultsága a könyvek iránt, legyünk inkább megértők s elnézőek! Mert ez bizony szűkítés. Mindenfajta írásmű, illetve bármilyen kulturális akció, alkotás (történetek, versek elmondása, mesék felidézése, színdarabok, zeneművek, épületek, festmények, szobrok) előadása, meghallgatása, megtekintése alapvetően ugyanezt az elemi! kapcsolatteremtő funkciót tölti be. Felidézünk, érthetővé, netán kérdésessé teszünk valamit az előttünk járók életéből, teljesítményeiből s ezzel akarva, akaratlan tájékozódási pontokat keresünk, találunk a mai, holnapi gondolatainkhoz, tetteinkhez. A múlt alapos ismerete védőoltásként immúnissá tesz bennünket a hasonló ostobaságok és bűnök megismétlésével szemben, írta valahogy ilyesféleképpen jó két évtizede Cseres Tibor. Vagyis korántsem közömbös, hogy a XXI. század elejének fiataljai kit és mit tartanak emlékezetes személyiségnek, eseménynek a múltból. Hányan emlegetik erre a kérdésre (akár csak a balhé kedvéért) Hitlert vagy Sztálint s hányan Széchenyi Istvánt, Hunyadi Jánost, netán Kádárt és Szálasit, Kossuthot vagy IV. Bélát? Szabadságharcainkat, 1848-at és 1956-ot? Nem árt szembenéznünk a ténnyel: a 2001 tavaszán megkérdezett középiskolások mindössze 3%-a ítélte ez utóbbi évszámot a legemlékezetesebb történések egyikének! Pedig addigra már 12 esztendeje szabadon ünnepelhettek október 23-án. Ki és milyen hatékonysággal köti össze a múltat a jövendővel, ha egyre kevesebbet és egyre kevesebben olvasunk? Szülők, pedagógusok, könyvtárosok a média munkatársai, minden gyerekek és fiatalok közelében élő felnőtt óhatatlanul is érintett a kérdés kapcsán. Hogyan él bennünk a múlt? Mit tartunk fontosnak tizedszer is felidézni, elmondani, felolvasni, vagy csak kézbe adni, rámutatni, a megfelelő időben a képernyőt kivilágítani? S ez által az összetartozás érzését, tudatát megteremteni, ismételten megerősíteni. Az olvasás ismeretszerzés, tanulás - halljuk leggyakrabban. Bizonyára! S egyúttal rezignál-tan vesszük tudomásul, hogy a PISA 2000 című nagy, nemzetközi kutatás eredményei szerint a magyar 15 évesek negyede funkcionális analfabétának minősíthető. Nem értik meg az olvasott szövegek legfontosabb tartalmi mozzanatait! Ráadásul ritkán gondolunk bele, hogy a puszta ismeretközlő szöveg értő olvasása is egyúttal kapcsolatteremtés. A korábbi tudásom, világszemléletem kiegészül, gazdagodik az új információkkal, vagy éppen konfrontálódik a „két világ" s az ütközet nyomán átértékelődik az én nézetrendszerem, érvényes tudásom, netán a forrás hitelességét megkérdőjelezve kétkedővé, vitapartnerré változom. Egy korábban nem létező kapcsolat jön létre. Már tudunk egymásról, még akkor is ha nem teljes köztünk az összhang.