A tragédia születése avagy Görögség és pesszimizmus

Bármi szolgálhatott is e kérdéses könyv alapjául: elsőrendű és nagyon vonzó kérdésnek kellett annak lenni, ráadásul mélységesen személyes kérdésnek is - tanú erre az idő, amelyben létrejött, amelynek ellenére létrejött, az 1870-7l-es német -francia háború felkavaró időszaka. Miközben a wörthi csata* döreje végigmorajlott Európa fölött, a töprengő és a talányok barátja, akinek az jutott, hogy e könyv szülőatyja legyen, ott ült valahol az Alpok egyik zugában, roppantul eltöprengve és talányokon tépelődve, következésképpen igen gondterhelten és gondtalanul is egyszersmind, és papírra vetette gondolatait a görögökről - a magvát annak a különös és nehezen megközelíthető könyvnek, amelynek e késői előszót (vagy utószót) szentelnünk kell. Néhány hét még: s ott találta magát Metz falai alatt, továbbra sem szabadulva a kérdőjelektől, amelyeket a görögök és a görög művészet állítólagos „derűje" mellé kirakott; míg végül a legmélyebb feszültség ama hónapjában, midőn Versailles-ban a békéről értekeztek, ő is békére jutott önmagával, és egy frontról hazahozott betegségből való lassú lábadozása közepette végérvényesen megszilárdult benne A tragédia születése a zene szelleméből. - A zenééből? Zene és tragédia? Görögök és tragédiazene? Görögök és a pesszimizmus művészete? Az emberek e mindmáig legsikerültebb, legszebb, legirigyeltebb, leginkább élni csábító fajtája, a görögök - hogyan? épp nekik volt szükségük a tragédiára? Mi több - művészetre? Görög művészet - mi végre?... Látjuk hát, hogy a létezés értékének nagy kérdőjele hová is tétetett ki ezzel. A pesszimizmus vajon szükségszerűen a leáldozás, a hanyatlás, a kudarc, a kimerült és meggyöngült ösztönök jele? - mint ahogy a hinduknál az volt, és mint ahogy minálunk, „modern" embereknél és európaiaknál is minden erre vall. S nem létezhet-e az erősek pesszimizmusa? A kemény, a borzadályos, az ádáz, a lét problemati-kussága iránti intellektuális előszeretet, amely jólétből, túláradó egészségből, az élet bőségéből fakad? Létezik tán az erőfölösleg kiváltotta szenvedés is? A legélesebb, a legmélyebbre látó tekintet megkísértő bátorsága, mely a borzalmasra vágyódik, miként ellenségére, a méltóra, amelyen megpróbálhatja erejét? amelytől tanulni akar, megtudni: mi a „félelem"? Mit jelent, éppen a legjobb, a legerősebb, a legbátrabb idők görögjeinél a tragikus mítosz? És a dionüszoszi, e roppant tünemény? S mit a belőle született tragédia? - És másfelől: az, amibe a tragédia belehalt, a morál szókratizmusa, a teoretikus ember dialektikája, elégedettsége és derűje -hogyan? ne lehetne épp e szókratizmus a hanyatlás, a kifáradás, a megbetegedés, az anarchikusan felbomló ösztönök jele? És a késő görögség „görög derűje" alkonypír csupán? A pesszimizmus ellen fordított epikuroszi akarás* pedig csak a szenvedő óvatossága? És maga a tudomány, a mi tudományunk -igen, az élet szimptómájaként tekintve, mit jelent egyáltalában minden tudomány? Hogyan? A tudományosság talán a pesszimizmustól való rettegés, a pesszimizmus előli menekülés csupán? Finom önvédelem az igazság ellen? És, morálisan szólván, amolyan gyávaság és álnokság? Nem morálisan szólván: ravaszság? Ó, Szókratész, Szókratész, ez volt tán a titkod? O, titokzatos ironikus, ez volt tán - az iróniád?