Páduai Szent Antal élete

A ferences jubileum évében Rómában jártam. Ezt az utat minden esztendőben megteszem. Úgy készülök rá, mint kisdiák a vakációjára. Rendesen ott veszek lakást a Vatikán közvetlen közelében egy kis zárdában... Ha az ablakomból kinézek, nem látok mást, csak a Szt. Péter templom kupoláját. Ez a kupola elzár előlem minden kilátást, de természetfeletti és végtelen perspektívát tár elém ... Május 23-án abban az örömben részesültem, hogy Őszentsége semiprivát kihallgatáson fogadott... Tizenhatan, tizennyolcan várakozhattunk egy kis teremben. Tíz órára kellett megjelennünk, de természetesen már jó egy órával előbb ott voltunk... Mindenkinek az arcán látszott a nagy izgalom. Mellettem egy apáca remegő kézzel morzsolgatta a rózsafűzérét. A bussolanti-k peckes lépésekkel sétálgatnak el előttünk és vizsgálódva nézik a nők ruháját, hogy elég magasan záródik-e a nyak és nem túlrövid-e a szoknya... Hiába a Vatikán nem hódol be a modern divatnak. Az egyik ajtóban néhány egyenruhás úr beszélget. Pápai kamarások. Az az érzésem, hogy egy kicsit mulatnak a mi izgalmunkon. De nem törődöm vele. Nem szégyenlettem soha sem bevallani, hogy valahányszor a Vatikánban járok, — és ez megtörténik minden évben legalább egyszer, — úgy érzem magamat, mint a kis gyermek, ha felnőttek közé kerül. Amikor Krisztus földi helytartója előtt térdelek, akkor egyszerre egészen kicsiny, egészen jelentéktelen valakinek érzem magamat... A teljes valóságában átérzem azt a fenséges gondolatot, hogy én a katolikus Egyház, Krisztus misztikus testének egy tagja vagyok, aki most tanúságot tesz ehhez az Egyházhoz és annak látható fejéhez való tökéletes és tántoríthatatlan hűségéről és odaadásáról... És azért vagyok izgatott minden audencia előtt, mert számomra ez nemcsak kötelesség, mert hát Rómába menni és pápát nem látni az lehetetlen, nemcsak kíváncsiság, vagy büszkeség, hanem nyilvános credó : „Hiszem az egy katolikus anyaszentegyházat.“ Az ajtóban egyszerre megmozdulnak az urak. Térdre, térdre, — suttogja valaki. Nagy csend. Az apáca mellettem keresztet vet... És ekkor megjelenik Őszentsége fehér alakja... Nem merek ránézni, de azért mégis látom... Látom az ősz haját, az okos, jóságos szemeit ... látom a tiszta derűt fehér homlokán és az alázatosan meghajtott fejét... De látok mást is. Látom fölötte a gond nehéz felhőit és látom vállán a felelősség súlyos keresztjét, melyet érettünk visel... És látom szemében a szeretetet, mellyel bennünk, kevesekben, szívéhez öleli azokat is, akik távol vannak...