Múzeumelmélet

Jelen kötet érvelésmódjában, előfeltevéseiben, modalitásában és pragmatikájában egymástól radikálisan különböző szövegeket állít egymás mellé. Ami összeköti őket, mégsem csupán a tematikai szint. A múzeum intézményét, intézményi gyakorlatát, társadalmi beágyazottságát és szereplehetőségeit érintik, de ami ezen túl is közös bennük, az az elméleti igény érvényesítése a megközelítésmódban és a konkrét érvelésben egyaránt. Mindez pedig akkor is egyfajta egységet kölcsönöz e széttartó szövegkorpusznak, ha az elméleti tájékozódás és hivatkozásrend spektruma igen széles, a hermeneutikától a szervezetelméletig, a posztstrukturalizmustól a kortárs médiaelméletekig terjed. A tanulmányok pragmatikai vonatkozások tekintetében legalább ilyen széles skálán mozognak: a - jobb híján - filozófiai esszének nevezhető szövegek a múzeum intézményének jelenét és jövőjét igen absztrakt módon, a múzeumi praxistól távol maradva tárgyalják, míg néhány tanulmány a múzeumi tevékenységek napi gyakorlatát érinti a gyűjteményezéstől a dokumentáláson át a kiállításépítésig. Éppen ezért figyelemreméltó, hogy a tanulmányok születése közötti mintegy két évtizednyi távolság, a nyelvi-kulturális orientáció különbségei ellenére is kirajzolódik egy olyan hivatkozási mező, amely kijelöli a terület vonatkoztatási pontjait, és amely éppen azáltal lehet igen meggyőző, hogy az iránymutatónak bizonyuló szerzők vagy belátások nagyon különböző nézőpontokból minősülnek relevánsnak. André Malraux kéyzdetbdi múzeuma éppen úgy megkerülhetetlen csúcspontja ennek a topográfiának, mint - nem csak a kontraszt kedvéért - Michael Thompson szemétdmélete; Walter Benjámin érvelése a technikai reprodukció hatásairól és az aura szerepéről legalább olyan fontos viszonyítási pont, mint Marshall McLuhan belátásai a médiumok működésmódjáról. A kötet - és általában a mérvadó múzeumelméleti diskurzus - csomópontjait alkotják e szerzők munkái, olyan más fontos figurák mellett, mint Martin Heidegger vagy Niklas Luhmann, Michel Foucault vagy Pierre Bourdieu, Roland Barthes vagy Jacques Derrida. Az utóbbi ironikus kifejezését kölcsönvéve a diskurzus postamesterei ők, akik anélkül rendezik a memóriaintézményekről való beszéd formáit, hogy nézeteikről - vagy akár jelentőségükről - konszenzus alakulna ki. De a hivatkozási hálózat mintázatán túl a kötet felkínál néhány olyan közös horizontot is, amelyek megkerülhetetlennek tűnnek az archívumok kérdésének mai tárgyalásakor. Az első ilyen a töredezettség tapasztalata. A jelentés kontrollinstanciáinak gyengülése, a poliszémikus jelentésalakítás, a jelszóródás a töredezettséget szemiotikái szinten igyekszik megragadni; a kommunikáció közös kódjainak elvesztése, a (külső és belső) idegenség tapasztalatának előretörése, a posztmodern kortapasztalat antropológiai, kultúra- vagy társadalomelméleti összefüggésben fogalmazza meg a fragmentálódás modem folyamatait. Hogy a kérdés megkerülhetetlen, az nem jelenti persze, hogy könnyen megválaszolható, vagy akár éles kontúrokkal megfogalmazható volna. A múzeum ugyanis egyszerre elszenvedője, részese, termelője és ellenpontja a töredezettség minden fent felsorolt aspektusának.