Modern, diplomás nő a Horthy-korban

Ha a Horthy-korra gondolunk, jó eséllyel nem az jut eszünkbe, hogy a magyar társadalom milyen mértékben modernizálódott, hanem inkább olyan jelzők, mint a „neobarokk társadalom” az „urambátyám” világ, a rang- és címkórság. Az időszakról szóló nőtörténeti munkák például jobbára azt hangsúlyozzák, hogy a 20. század első két évtizedében erősödő feminista mozgalom háttérbe szorult, és - részben emiatt, ám a nemzetközi tendenciákkal összhangban - a feminizmus első hullámát valamiféle apály követte: a nők jogai, a nőemancipáció szempontjából visszalépés történt. A társadalmi modernizáció lelassult, esetleg megtorpant. Ebben a könyvben a modern nők helyzetét, a kor egyik fontos társadalmi kérdését más szemszögből közelítjük meg. Elsősorban azért, mert azokat a nőket állítjuk középpontba, akik sorsukat saját maguk irányították, akik a külső, politikai, gazdasági, kulturális nehézségek ellenére, a lehetőségeket kihasználva, cselekvő személyként tudtak fellépni. Példájuk megvilágítja, hogy a politikai intézmények nem határoztak meg minden cselekvési lehetőséget és alternatívát. E nők helyzetére tehát a politika mellett legalább annyira hatással voltak ők maguk, az, ahogyan alkalmazkodtak az új és új körülményekhez. Ha ezekről a cselekvő nőkről és nehézségeikről beszélünk, akkor nem csupán arra kell gondolni, hogy ők le tudták győzni a női mivoltukból fakadó hátrányokat, hanem arra is, hogy esetükben egymásra rakódhattak a nemi, vallási és társadalmi hátrányok. A keresztény középosztálybeli férfihoz képest a nem keresztény és/vagy a középosztálybelinél alacsonyabb státuszú nő többszörös akadályokba ütközött (ez az úgynevezett interszekcionalitás, vagyis a hátrányok összekapcsolódásának, összeadódásának kérdése). Idetartozik, hogy - természetesen - az állami intézmények gyakorlata nem volt egységes, és változott is a korszakban, ahogyan az időszak két meghatározó kultuszminiszterének, Klebelsberg Kunónak és Hóman Bálintnak a felfogása között is volt eltérés.