Ősök emléke, vagyis szerette-e a magyar nemzet történetét? Voltak-e hajdan évkönyvei?

A hajdankor egyik jeles férfia, magasztos szavakkal emliti nemzete nagy őseinek ama dicséretes szokását, miszerint minden ügyet és vállalatot, sőt minden közérdekre vonatkozó beszédet, felsőbb lény segítségül hívásával kezdettek; mert úgy vélték ők, hogy az emberi igyekezet a közjóra semmi hasznosat, a tudományok körében semmi jeleset és alaposat nem kezdhet és nem végezhet, magasabb sugallat segedelme, tanácsa, s befolyása nélkül. A pogány bölcsnek eme mondását, csaknem kétezer év lefolyta alatt, sok tudós férfi, magas szellemü költő, és jeles ihletü müvész, nemcsak szóval ismételte, hanem tettel követte is. Tekintetes Akadémia! minthogy lelkem bensőjében én sem vagyok máskép meggyőződve, székfoglaló beszédem kezdetén, midőn nemzeti őstörténetünk ezred évekbe nyúló egykét kérdésének fejtegetésébe szándékom bocsátkozni, szinte ezen ösvényen kívántam indulni; annál is inkább, mert a magyar Akadémia előtt van szerencsém ez órában szólani, mely szeretett hazánk értelmiségének nemcsak képviselője, hanem a tudományok különféle szakában avatott bírája is. A tárgy, mely körül beszédem fonalát szőni szándékom, eme kérdések fejtegetése: Váljon az ős magyarok Pannóniába jövetelük idején, sőt mielőtt e földre tették lábaikat, viseltettek-e már kegyelettel nemzeti történetük iránt? Van-e nyoma, hogy már a vezérek idejében voltak volna nemzetünknek történeti jegyzetei s évkönyvei? Ki hazai őstörténetünk mezején búvárkodott, sőt az európai népek történetlapjain is valaha elmélkedve vizsgálta: mikor, honnét származott e nép? hol volt egykor lakása? minők voltak viszontagságai? mikép emelkedett vagy hanyatlott napja? mint jutott Európának emez áldott földére? útjában mily akadályokkal küzdött? kikkel, s mily nehéz harczokat vívott? mig végre a négy folyam között megörökítő hazáját; ki ezen világ-események fölött, mondom, komolyan valaha vizsgálódott, szükségkép föl kellett előtte tűnnie ama roppant nagy hiánynak; föl kellett tűnnie ama, talán soha ki nem pótolható hézagnak, mely a magyar ősöknek Pannóniába jövetelük, és azon idő között létezik, melyből nemzetünk első történeti könyvét, Béla király névtelen jegyzőjének a hét vezérről irt megbecsülhetlen munkáját bírjuk. Csaknem háromszázad parlagon hever előttünk a nélkül, hogy azokból, tulajdonkép a Kr. urunk utáni 885-dik évtől mintegy 1150-ig nyúló korszakból, mely a magyar ősöknek e földre érkezése, és Béla király névtelen jegyzőjének kora között létezik, hazai évkönyvet csak egyet is mutathatnék elő. Minden félreértés elhárítása végett azonban megjegyzem, hogy hazai évkönyvet, krónikát, kívánok e helyen értetni; mert Béla király névtelen jegyzője időszakát megelőző korból, irodalmunk története több jeles, történettárgyu munkát is, mutathat elő. Ha pedig e tárgy fölött még tovább vizsgálódunk, és a korábbi századokra függesztjük szemeinket, ama századokra, midőn a magyar nemzethez rokon népek, a hunnok és avarok bírták e földet, ismét négy század áll előttünk, a görög és deák történetírók tanúsága szerint, tettekben gazdagok ugyan, de nemzeti történeti irodalmunkra nézve szánandóan kopárok; mert se a hunok, se az avarok, se a magyarok megtelepedési korszakából, bármily epedve sóvárogjunk is utánuk, csak egy árva történeti lapot, éneket vagy versezetet se mutathatunk elő, milyenek pedig Anonymus és egyéb írók bizonyítása szerint, nem csekély számmal keringettek azon időben a nép ajkán.