Peres Sándor neveléstana

Megvalósítására törekszem a nagy költő akaratának: "Minden ember legyen ember és magyar, Kit e föld hord és egével betakar!" Azt akarom, hogy ki-ki ura és szolgája legyen önmagának ; hogy testvérek legyünk a nemzeti közösségben és szolgáljuk becsületesen a nemzeti élet céljait. Azt akarom, hogy a nevelés híven végezze kötelességét, amelyet "nemzeti nagylétünk" megteremtésében reá róttunk és amelyre vállalkozott. Ezekért a célokért elindultam a magam szemével látni. Vajha láttam volna, hogy az olvasóban gondolatok keljenek, tettekre késztő gondolatok, javítására a nevelésnek és boldogitására nemzetünknek. A magyar ember neveli a halmot, a fát, az állatot és a gyermeket. Neveli, azaz: közreműködik abban, hogy a halom, fa, állat, gyermek naggyá legyen. De a mi eszünk szerint nemcsak az ember nevel, hanem a föld, az eső, a meleg is, melyek a fűnek, a fának növekedését okozzák, vagy — ha úgy tetszik — segítik. Világos tehát, hogy nyelvünk szellemében minden nevelhető, ami nagyobbá tehető s hogy a nevelés munkáját az ember és a természet végezik. Jellemző még, hogy a növényt addig neveljük, míg teljesen kifejlődött, azután gondozzuk vagy ápoljuk csupán; a házi állatot addig neveljük, míg megnőtt és céljainkra alkalmassá lett, azután csak tartjuk, gondozzuk és ápoljuk, idegen kéz alá azonban már szoktatjuk is. Gyermekét, legyen bár 60 esztendős agg, taníthatja a szüle egyre-másra, noha nevelni csak addig neveli, míg a gyermek meglett emberré növekedett, míg a maga embere lett. Ugyancsak általánosan elismert tény az is, hogy a felnőtt embert a társaság tanítja, szoktatja, magához simítja. Ebből következik, hogy az ember nevelése csak az élettel szűnik meg, de főként a meglettségig és a társadalomba olvadásig tart; hogy a nevelésnek céljai vannak; hogy az egykorúak is nevelhetik egymást, de a nevelés munkáját kiváltképen a felnőttek végezik. De vájjon nevelhető-e, ami nem alakulhat? Erre a kérdésre megvan a felelet a fentebbiekben: csak az nevelhető, ami alakulhat; az ember mindvégig alakulhat s azért mindvégig nevelhető. Tapasztalat szerint azonban az ember is növekedése idején, a meglett korig alakul legkönnyebben és legfeltűnőbben s azért ebben a korban és eddig nevelhető leginkább. Kérdés ez is: Vájjon az ember neveli-e meglett emberré a gyermeket; ki neveli a gyermeket a társadalom munkás tagjává; vájjon a nevelés egyes egyének vagy a társadalom munkája-e? Az ember nagy átalakítója mindennek, — legnagyobb átalakítója az embernek. Az ügyetlenből bámulatosan ügyes művészt, a félénkből hőst, a tudatlanból tudóst, a pajzán gyermekből komoly férfiút, a muszkából magyart és a magyarból muszkát farag. De azért a gyermekből meglett embert egy nagyobb hatalom : a természet nevel. A gyermek a természet öntudatos vagy öntudatlan eszméje és célja szerint s a természetnek erejénél fogva növekedik meglett emberré. Mégis éppen az ember eme fejlődésében az ember kezére sok változás vall reá; a fajtát meg nem változtathatjuk, az ember gyermekéből meglett ember lesz: — de a csecsemőt csak emberi kéz gondossága menti meg az elpusztulástól; de az önző gyermekből csak az ember nevel emberszerető embert. Az ember tehát a természet nevelésében is részt vesz: megadja a természetes fejlődés föltételeit és alakít. A társadalom tagjává pedig valóban nem nevelhet senki más, csakis az ember. És pedig nem természeti egyén, hanem a társadalom embere, mert csak ebben él az a szeretet, mely a gyámoltalan gyermeket gondozza, számára a természetes fejlődés föltételeit beszerzi s mert csak ez tud és akar beilleszteni a társadalomba egy-egy új tagot, akikkel — céljához képest — biztosítja a társadalom életét és előhaladását.