A bibliográfiai adatközlés szabályai és felhasználása a könyves szakmában

Jelen kötet a „könyves” képzésekben részt vevő hallgatóknak, illetve e szerteágazó területen tevékenykedőknek - könyvkereskedőknek, antikváriusoknak, könyves lapokat, kiadványokat megjelentetőknek valamint a kultúra írásos formájú relikviái, vagy akár a mai szép- vagy szakirodalom iránt érdeklődőknek kíván segítséget nyújtani a különböző kiadványok könyvészeti adatainak felismerésében, rendszerezettebb megismerésében és a jegyzékkészitésben. A terjedelmi korlátok és a szigorúan gyakorlatias szempontú megközelítés miatt tehát nem a könyvtári katalogizálás kiterjedt problematikáját szándékozik teljes mélységében bemutatni, hanem az alkalmazott módszereket vázolja abban a reményben, hogy a könyvek világában hivatásszerűen munkálkodók (vagy „úri passzióból" kalandozók) egymást jobban megértsék, közös nyelvet beszéljenek. Míg az antikváriumi gyakorlatban szélesebb körben alkalmazzák a címleírási szabványt, a nóvumokról tudósító kurrens kereskedelmi jegyzékek leírásai inkább az éppen hatályos könyvtári előírásokon alapulnak. A könyvkereskedelem ezen kettősségéből következően tűnik célszerűnek a korábbi normatíva ismertetése, illetve az, hogy az ISBD szabványcsalád régi könyvekre vonatkozó tagjának tárgyalását tudatosan mellőzöm. A katalogizálás iránt mélyebben érdeklődők vagy e területtel könyvtárosként foglalkozók számára elengedhetetlen az irodalomjegyzékben felsorolt szabványok, szakirodalmi források alapos áttekintése is. (...) Amióta intézményes keretek között működő, valamely szervezethez kötődő vagy akár magán könyvgyűjtemények léteznek, amióta ezen gyűjtemények gyarapítására létrejött a „könyvkereskedelem”, mindig is szükség volt a már meglévő állomány, illetve a rendelkezésre álló (vagy egyáltalán létező) dokumentumtermés, a „kinálat” jegyzékbe foglalására: katalógusok, bibliográfiák készítésére. A katalogizálás története során sok tényező - az éppen uralkodó tudományos paradigma, a rendelkezésre álló módszertani felkészültség vagy technikai eszközpark, a kollekciónak és a leképezéseként megalkotott ,jegyzékének a célja, a benne feldolgozott anyag mennyisége - befolyásolta az éppen alkalmazott metódusok megválasztását. Az mindenesetre elmondható, hogy a katalogizálási tevékenység eleinte valamely már meglévő kollekció egyedeinek számbavételére irányult, a dokumentumok (különféle anyagú és formájú ismerethordozók) formai (könyvészeti) adatainak rögzítése csak a későbbiekben - az irodatomlermésnek, a ’könyv’-ek számának növekedésével - vált a gyűjtemények kezelésétől, használatától és használtatásától független feladattá: így jöttek létre a bibliográfiák. A szakirodalom tanúsága szerint bibliotékákat először az ókori Mezopotámiában szerveztek még a Kr. e. III-1I. évezred fordulóján; az első könyvtárost, akinek neve az utókor számára átörökíttetett, Amilanunak hívták - ö mintegy ezer esztendővel élt a híres ninivei könyvtár alapítása (Kr. c. 700 körül) előtt. A legrégebbi fennmaradt könyvtári katalógusok egyike az egyiptomi edfui gyűjtemény állományának lajstroma, amelyet a téka épületének falára véstek fel, a későbbi korokból viszont a ninivei, alexandriai és a pergamoni gyűjtemények jegyzékei ismertek, vagy legalább egykori létük igazolt tény.