Természetvédelem

Az emberiség történetének egyik nagy ellentmondása az a kapcsolat, ami az ember és a természet között évezredek alatt kialakult. Sok nagy gondolkodó megfogalmazta már, hogy az ember kultúrájának anyagát kezdettől fogva a - hosszú ideig kimeríthetetlennek hitt - természeti erőforrásokból merítette, mintáit a természet utolérhetetlen gazdagságú formáiból, színeiből, illataiból vette. Mégis, vagy éppen emiatt, az emberi kultúra hosszú ideje többé kevésbé mindenütt a természeti alkotások pusztulása nyomán keletkezett. A szellemileg fejletlen ember lelkében a természeti alkotások kíméletének gondolata és ezek megbecsülésének érzése természetesen még nem születhetett meg, hiszen nagyon szerény életszükségletei kielégítéséhez azok valóban korlátlan mennyiségben álltak rendelkezésre. Ez a gond hosszú ideig az emberiséget még a fejlődés előrehaladottabb állapotában sem foglalkoztatta, minden tevékenysége a természet leigázására, a nem egyszer gonosznak hitt természeti erők megfékezésére, hatásainak csökkentésére, a természet birtokbavételére irányult anélkül, hogy ennek árát, későbbi kedvezőtlen hatását felmérte, figyelembe vette volna. A természet védelmével - a mai értelemben is intézményesnek nevezhető formában - a múlt század dereka táján kezdtek foglalkozni. A helyzet azonban ennek ellenére folyamatosan romlott és még napjainkban is romlik. A környezet pusztítása, a természet értékeinek gátlástalan igénybevétele a második világháború után felgyorsult és annak szennyezésével egészült ki. Minőségileg más ugyanis ha a természet alkotásait csak igénybe veszik, felhasználják vagy elpusztítják, és más ha a földet, a vizet és a levegőt be is szennyezik. Úgy tűnik, hogy napjainkban érkeztünk el ahhoz a határhoz, amikor már nem elegendő a veszélyek felismerése, a „harang félreverése”, a természet pusztításán váló elmélkedés, hanem gátat is kell vetni a természet további rombolásának.