A felszabadult néző

E könyvhöz az szolgáltatta a kezdőlökést, hogy néhány éve felkértek, tartsam meg egy, a néző témájának szentelt művészeti nyári akadémia bevezető előadását, a Le Maitre ignorant [A tudatlan tanár, 1987] című könyvemben kifejtett gondolatokból kiindulva. A felkérés eleinte okozott bennem némi zavart. A könyv Joseph Jacotot különc elméletét és különös sorsát mutatta be. Jacotot botrányos dolgokat hirdetett a tizenkilencedik század elején; azt állította, hogy az egyik tudatlan megtaníthat a másiknak olyasmit, amit maga sem tud, kimondta a különböző intelligenciák egyenlőségét, a szellemi felszabadítást pedig szembeállította a népneveléssel. Gondolatai a tizenkilencedik század közepére feledésbe merültek. Az 1980-as években arra jutottam, fontos volna feleleveníteni őket, mintegy követ dobva a közoktatás céljai körül folyó viták állóvizébe. De ugyan mi hasznot hajthat a kortárs művészeti diskurzusban olyasvalaki, akinek a művészeti univerzuma leginkább Démosztenész, Racine és Poussin nevével jellemezhető? Mikor jobban belegondoltam, felmerült bennem, hogy a szellemi felszabadítás eszméje és a néző mint olyan problematikája közti bármiféle egyértelmű viszony hiánya ma nyújthat egy esélyt. Alkalmat adhat arra, hogy radikálisan eltávolodjunk azoktól az elméleti és politikai előfeltevésektől, amelyek - még ha posztmodern formában is -mind a mai napig aládúcolják a színházról, előadásról és nézőről folyó legtöbb vitát. Azonban, hogy e viszony kirajzolódhasson, szét kellett szálazni az előfeltevések pókhálóját, amelyek a néző problémáját a művészet és politika viszonyát taglaló vita metszéspontjába helyezték. Fel kellett vázolni annak az érvrendszernek a globális mintázatát, amelynek alapján szokásunkká lett megítélni a színház politikai implikációit. A színház-fogalom használatával helyet szeretnék itt biztosítani minden olyan megnyilvánulásnak - drámai cselekménynek, táncnak, performansznak, vásári mutatványnak, stb. -, amelyben cselekvő testek jelennek meg közönség előtt. A története során a színházat ért számos kritika végeredményben egyetlen lényegi formulára vezethető vissza. Nevezzük ezt a néző paradoxonjának, mely alkalmasint jóval alapvetőbb, mint a színész híres paradoxonja. A paradoxon egyszerűen megfogalmazható: nincs színház néző nélkül (legyen akár egyedül és rejtve, mint A törvénytelen fiú fiktív előadásában, amelynek kapcsán Diderot a Beszélgetéseket írta). Márpedig nézőnek lenni, mondják a vádlók, két okból is rossz dolog. Először is, a nézés a tudás ellentéte. A néző egy látszat előtt áll, anélkül, hogy ismerné az illető látszat előállításának folyamatát, illetve a valóságot, amely mögötte rejlik. Másodszor, nézni a cselekvés ellentéte. A néző mozdulatlanul, passzívan ül a helyén Nézőnek lenni annyit jelent, mint passzívnak lenni. A néző elvan vágva a tudás képességétől, ahogy el van vágva a cselekvés hatalmától is. A diagnózisból két különböző következtetés vonható le. Az első, hogy a színház abszolút rossz dolog, az illúzió és a passzivitás színpada, amelyet el kell vetnünk annak a kedvéért, amit megtilt: a tudásért és a cselekvésért - a megismerés aktusáért és a tudás vezérelte tettért.