Félelem, harag, agresszió

Számos jó és kevésbé jó próbálkozás ellenére, valójában még egyetlen kutatónak sem sikerült az érzelem fogalmát maradéktalanul definiálnia. Az első pillanatban ez talán meglepőnek látszik, hiszen ha kimondjuk a szót: érzelem, mindenki csalhatatlan pontossággal tudja, hogy milyen lelki jelenségre gondolunk. Vegyük azonban tekintetbe, hogy még olyan egyszerű, ún. konkrét fogalmak esetén is, mint pl. az „asztal” vagy a „szék”, hasonló problémával állunk szemben: mindenki pontosan tudja, hogy mi az asztal, és azt is, mi a szék, mégis, ha bárki megpróbálkozik e két fogalom szabatos definiálásával (természetesen a ideologikus megközelítést a szabatos definíció kizárja; a tárgyat céljával meghatározni - a szék az, amin ülünk, az asztal az, amin eszünk - csak az óvodás és a kisiskolás gyermekeknek szabad) a legnagyobb nehézségekbe ütközik. Szerencsére az ilyen próbálkozás alig több puszta logikai játéknál, hiszen a tényből, hogy ezek a bútordarabok közismertek, egymással, illetve bármilyen más objektummal föl nem cserélhetők, az következik, hogy logikus körülírásukra - definiálásukra - nincs is alapvető szükség. Ugyanez a helyzet az érzelem esetében is. Meggyőződésünk, hogy ha az olvasó e kis könyv bármelyik helyén az érzelem szóval találkozik, nem gondol sem az észlelésre, sem a problémamegoldó gondolkodásra, hanem kizárólag és pontosan arra a lelki jelenségre, amelyről éppen beszélni szándékozunk, és amelyet az adott helyen az érzelem szóval jelöltünk. Miután ennél többet a legtökéletesebb definíció esetén sem remélhetnénk, úgy véljük, az olvasót sem éri veszteség, és munkánk sem veszít színvonalából, ha most eltekintünk az érzelem definiálásától, amely nézetünk szerint éppen olyan fölösleges - és többé-kevésbé eredménytelen - próbálkozás lenne, mintha az asztal meghatározására tenne kísérletet a kutató, aki az asztal anyagáról és felhasználási módjairól ír tanulmányt. Mégis, hogy tisztán lássuk az érzelem pontos meghatározásának akadályait, vizsgáljunk meg egy definíciót a sok közül. „Az érzelem . . . átélt tendencia valami felé, amit az egyén intuitíve jónak (hasznosnak) és valami elől, amit intuitíve rossznak (károsnak) értékel.” Ez a definíció (amely egyébként M. Arnold amerikai kutatótól származik) egyike a legjobbaknak. Jelentős értéke, hogy az érzelem cselekvésre késztető, motiváló szerepét hangsúlyozza, mely valóban az érzelmek jellemző sajátossága. Ugyanakkor a meghatározás az érzelemnek egy olyan -Arisztotelész által kifejtett - koncepciójára épül, melyet a modern élettani és pszichológiai kutatások nem igazolnak. Arra az elgondolásra utalunk, mely szerint az érzelem keletkezését egy értékelési folyamat, illetve határozott ítélet-alkotás előzi meg. Ha például valaki a réten séta közben egyszerre csak felfedez egy táblát, melyen a következő felirat áll: Vigyázat! A rét alá van aknázva! - akkor az illető először felméri helyzetét, és miután azt minden valószínűség szerint veszélyesnek ítéli, megijed és menekülni próbál. Az érzelem és a kognitív (megismerési) folyamatok ilyen formájú összefüggése csak látszólag logikus; képzeljük el például, hogy egy ember csúcsforgalomban lelép a járdáról, oldalt pillant, és magától néhány méternyire nagy sebességgel közeledő járművet vesz észre.