Jób és a szenvedés misztériuma

Virginia Woolf posztmodern regényében, A hullámokban Bernard személyén keresztül beszél, aki az igazságát szavak és eszmék segítségével keresi. Bemard sohasem engedi meg magának, hogy megtalálja ezt az igazságot, és hivatásos kétkedő és hitetlenkedő marad: a modern én tökéletes képmása. A történetmeséléssel helyettesíti a komoly elköteleződést egy tágabb értelemben vett én iránt. Titokban azonban mégiscsak abban reménykedik, hogy van valahol egy „igaz történet", mely minden valóságot egybetart. Úgy vélem, Jóbé az az „igaz történet", melyet úgy Woolf, mint napjaink társadalma keres. Az övé az az örök „istentelen" történet, amelyet mindig el kell mondanunk, ha Istennek nincs semmi értelme, ha arra érzünk kísértést, hogy más történeteket meséljünk, ne pedig a hit történetét. Amennyiben nincs olyan történetünk, amely előre felfedi az emberi élet lényegileg tragikus (ám győzedelmes) történetét, akkor a legjobban tesszük, ha felkészülünk egy cinikus, neheztelő és erőszakos történelemre. Talán már el is jutottunk oda. Vegyük fontolóra Bernard szavait, mint mai nyugati kultúránk közeli próféciáját: „Ezerszámra gyártottam már történeteket,- számtalan noteszt teleírtam kifejezésekkel, melyeket felhasználhatok, ha megtalálom a valódi történetet, az egyetlen történetet, melyért ezek a kifejezések folyamodnak. De még sohasem találtam meg ezt a történetet [.. .Én, aki olyan zaklatott vagyok,] máris valami történetet fabrikálok, amellyel megtöröm a feszület angyalainak hatalmát."