Európa alkotmánytörténete

E címmel és Forschungen zur westeuropdischen Geschichte (Kutatások a nyugat-európai történelemhez) alcímmel jó három évtizeddel ezelőtt, 1973-ban a Párizsi Német Történeti Intézet közleményeit tartalmazó könyvsorozatot indított a Wilhelm Fink Verlag Münchenben. Hozzám - baráti ajánlással - Reinhard Schiffersnek a különnyomata jutott el az első kötetből (1972). A könyvsorozat címválasztása - aligha kell ezt Európa egységesülése korában magyaráznom - jelképes volt. Francia. Az egykori Frank Birodalomnak a latin neve, melyet éppen a fölbomlása utáni kor forrásai használnak Franciaországra (Francia occidentalis) és Németországra (Francia orientalis), jeléül annak, hogy a Verdun (843) nyomán történt fokozatos szétválás történetileg nem végleges. A válás utáni „osztozkodásból” a Francia Királysággá önállósuló nyugati birodalomrész vitte magával a germán törzsi eredetre (is) valló nevet (Francé), míg a keleti birodalomrész a császárság és a hozzá kapcsolódó impérium továbbvivője lett, változó területiséggel, ám központjában a „német” törzsi területekkel: Németországgal, amely a középkori latin keresztségben a germán ősiségből eredeztethető nevet nyerte (Germania). Az egykori birodalom központi területét alkotó, fokozatosan kiterjedt frank törzsi szállásterületekből maradt ugyan német földön is, ám mára már ezeknek is csak egy bajorországi tájegység viseli az erre utaló nevet (Frankén). Maga a modem német nyelv is Franciaországnak engedte át az egykori közös birodalomra utaló országnevet (Frankreich). Alig különbözik ettől, ám mégis jól érzékelhetően más a Frankenreich, amely a Fánk Birodalom historikus megjelölésére szolgál. Mindnyájan korunk gyermekei vagyunk. Országra-világra vonatkozó fogalmaink akkor is maiak, ha törekszünk az évszázadokkal, sőt évezredekkel ezelőtti társadalmak és intézményeik világába magunkat beleélve, némileg archaizálni is gondolkozásunkat. Mégis: törekednünk kell az egykori jelenségeknek a maguk korában, társadalmi viszonyai közepeit történő megértésére. Óvok a visszavetítéstől. A ma embere - s szakembere is - a klasszikussá vált, jól megragadható pozitivista államfogalomból, melyet oly szépen el lehetett még nemzedékemnek is sajátítani Búza Lászlótól (1885-1969), a nemzetközi jog professzorától, tehát a terület -népesség - főhatalom triászából, előszeretettel emeli ki a területet. Politikai és mindennapos tapasztalataink is erre ösztönöznek. Ám történetileg nagy tévedés volna a területiség kizárólagosságára esküdnünk. A 19. századi germanista bírálatok és akkor még a törzsi-nemzetségi társadalom kutatásai nyomán nem csupán a szaktudományok, hanem a történelmi materalizmus ideológiai hatású szerzői, különösen Engels Frigyes (A család, a magántulajdon és az állam eredete, 1884) azt vallották: az államot a területiség teszi állammá. Az állam megjelenésének leginkább megragadható mozzanata: a vérrokonságon alapuló törzsi-nemzetségi közszervezetnek territoriális jellegű szervezetté alakulása. E fordulat hosszú folyamat eredménye, melyben egymás mellett áll fönn az átalakuló személyi s a formálódó területi közösség. A kettő föltételezi is egymást. A fokozatosan uralkodóvá váló territorialitás mellett, ha nem is rokonsági, hanem társadalmi és jogi alapon (pl. a rendiség) a személyi közösségeknek megmarad a helyettesíthetetlen szerepük.