Abdukció a kvalitatív kutatásban

A távolból a végtelenség szimbólumaként feltűnő torony és az öreg tölgyfa képe tárul elénk. Ahogy közelítünk feléjük, fokozatosan bontakozik ki előttünk a valóság. A kép már nem homályos: a nyári melegben a természet főszereplőinek minden apró rezzenése nyomon követhető. Az évszázados fa már a lágy nyári szél hatására is ropogva hajlik rá a mellette álló, szintén tekintélyes kort megélt épületre. De még nem törik el, játszik a széllel. Mintha megállt volna az idő: a szél és a fa párbeszédén kívül időnként az épület sóhaja töri meg a csendet. Hív, hogy lépjünk be és nézzük meg a páratlan szépségű, festett, kazettás mennyezetét, majd vigyük hírül a nagyvilágba a régmúlt idők mestereinek kiváló munkájától. Mi a valóság? Nincs egyetlen, mérhető valóság. A különböző emberek eltérő módon értelmezik az eseményeket, a látottakat, a tárgyakat, az élőlényeket, így ezek az értelmezések alkothatják a valóságot. Van, aki nem hallja meg a szél és a fa párbeszédét, az épület hívószavát, így számára mindezek már régi, értéktelen, lényegtelen dolgok és minél hamarabb meg kell szabadulni tőlük, el kell törölni őket a felszínről. De vannak, akiket megérint a hely szelleme. Ők értik a szavakat, számukra érték, amit látónak. A műit kis darabjainak megőrzésére szánják életük jelentős részét. Hiszen a jelen megértése a múlt titkainak feltárása nélkül elképzelhetetlen. Jövő sincs jelen nélkül. Különbözőek vagyunk. A társadalomtudományi kutatásoknak - igaz ez különösen a neveléstudomány világára - figyelni kell erre a különbözőségre. Hogyan tehetik mindezt? Lássuk, mit sugall ez a kötet.