Beszélgetés Dr. Zibolen Endrével

E beszélgetés formális apropója, hogy a Tudományos Minősítő Bizottság 1987. április 6-án Zibolen Endrét életműve elismeréseként a neveléstudomány doktorává nyilvánította. A valódi és egyáltalán nem formális oka ennél fontosabb; több mint fél évszázadot átölelő pályafutása során sok gyakorlati tapasztalatot, rengeteg elméleti-tudományos ismeretet halmozott fel mindenre fogékony elméjében. Tudományos publikációinak és cikkeinek a puszta címjegyzéke is megtöltené egy kisebb kötetet, mégis, akik ismerik, sejtik róla, többet tud ő, mint ezek a megjelent írások tükrözik. Élete úgy alakult, hogy arra volt legkevesebb ideje, amit szíve és tehetsége szerint művelt volna, a tudományos kutatásra, a magyar és egyetemes neveléstörténet elemző monográfiákban testet öltő bemutatására. Felsorolni is sok lenne, hány és miféle bizottságnak, testületnek, munkaközösségnek volt tagja és vezetője, irányítója tudományos intézetnek, ahol is többet kellett véleményt mondania, beszámolót, hozzászólást írnia, mint amennyi ideje jutott saját karrierjét jobban szolgáló műveket alkotnia. Nem lett tanszékvezető, csak címzetes egyetemi tanár; nem lett belőle oktatáspolitikai vezető, de mindig ott találjuk, ahol a legfontosabb teendőkről döntenek, szavának súlya van, bár nem mindig fogadták meg bölcs tanácsait. Még egy - szubjektív - motívuma van annak, hogy beszélgetésre kértem Zibolen Endrét: az ő jókedélyű, mesélő alkata. Már Eötvös-kollégista korában csipkelődve Szókratésznek nevezték barátai. Nem kellett sokat kapacitálni, hogy leüljön a magnetofon mellé. "Szívesen" - mondotta, mert "az írás feszélyez, a beszélgetés felold". Amikor gratulálok neki doktori címéhez, azt mondja: "Köszönöm. 3ól esnek szavaid." Majd némi iróniával vegyes kesernyés hangon hozzáteszi: "Jobban esett volna húsz évvel ezelőtt ez a megtisztelő cím. Tudod, akkoriban sosem volt annyi szabad időm egyfolytában, hogy a számomra vadonatúj munkaterületen, a felsőoktatás-elméletben ilyen igényes vállalkozásba kezdjek."