A jogászképzés múltja, jelene és jövője

Az 1989. évi rendszerváltás komoly kihívást jelentett a jogi oktatás számára. A szovjet típusú berendezkedés előbb deklaratív, majd tényleges felszámolása együtt járt az új szerkezetű társadalom gazdasági életének jelentős átalakulásával, mely a jogalkotást egy évtizedek óta ismeretlen területre vezette. Az Országgyűlés és a minisztériumok törvény- és jogszabálydömpinggel igyekeztek útját állni a hirtelen szabályozatlanul maradt területeken felmerülő problémáknak, illetve kielégíteni a társadalmi viszonyok legkülönbözőbb területein felvetődő szabályozási szükségleteket. A jogi oktatástól pedig szinte azon nyomban elvárták, hogy a legfrissebb joganyagot oktassa, s a joghallgatókat a zűrzavaros helyzetben helyt állni tudó jogászokká képezze. A magyar múltból származó és az akkori jelen szükségleteiből született joganyag azonnali elméleti megalapozása és gyakorlati oktatása szinte teljesíthetetlen feladat elé állították a jogi karok oktatóit. A megnyíló nyugat viharos gyorsasággal terjedő információgazdagsága, az ismeretlen, de mindinkább alapkövetelménnyé formálódó jogok és jogágak iránti érdeklődés egyre nőtt az országban, a politikai szféra és a jogász szakma pedig a korábbi struktúra miatt hiányzó elméleti szakemberek szinte azonnali kibocsátását követelte. Sorra fogalmazódtak meg a környezetvédelmi jog, informatikai jog, a médiajog, a reklámjog oktatásával kapcsolatos követelmények, nem is beszélve a már az oktatási struktúrában lévő stúdiumok tartalmi átalakulásával és átalakításával kapcsolatos követelésekről. A piac nem csak azt követelte, hogy például a jogi informatika keretében ismertekhez jutó diplomás kezdő fiatalok kezelni tudják a számítógépes rendszereket és adatbázisokat, de egyenesen jogalkotói készségeket, szakértői tudást és elméleti elmélyültséget várt el tőlük. S ezzel együtt: ezen ismertek és készségek oktatását várták el az egyetemektől is. z európai csatlakozás sikertörténete egyet jelentett az európai közös jog gyors adaptálásával, a jogászság számára pedig a lóversenyhez hasonlítható jogharmonizációs tempó átvételével járt. Vagyis szinte nyomban „elő kellett állítani” az eurojogászt, az európai alkotmányos konstrukció, a magánjogi szabályozás, az strassbourgi esetjog szakértőit. A várakozás természetesen e tekintetben is az egyetemek felé fordult. Még a deregulációs folyamatokat le sem zárták, az egyetemi képzéstől már a friss (szinte naponta változó és gyorsan elavuló) joganyag szintetizált és tananyagszintű prezentálását várták el. Tankönyveket és jegyzeteket kértek számon az oktatókon, az írott matériában érvényesített átalakítást, leszámolást a korábbi, „szovjet” tananyaggal. Természetesen várta el ezt a jogász szakma, a politika, az állami főhatóság és a korszerű tudást igénylő hallgató. A jogi karok oktatói gárdája pedig, becsületére legyen mondva, állta a sarat. A kilencvenes években gyökeresen megváltozott a felsőoktatás filozófiája is. Az oktatási tárca — kormányoktól függetlenül — mindvégig és határozottan az egyetemre felvehetők számának radikális növelése mellett állt ki, minek következtében ma lényegében minden második érettségiző felső fokon folytathatja tanulmányait.