A zárkában

Apám estére nem jött haza. Viccelődtünk, jó a lapjárás, egy zsák pénzt cipel majd a hátán. Másnap reggel egy utcai fülkéből felhívtam a mentőket. Semmi. Este megvetettük az ágyát, anyácska vacsorát készített a tálcára, a lámpát sem oltotta el. De már nem nevetgéltünk. Reggel kíváncsian füleltem, hallom-e apám hangját. Csend volt. Akkoriban Mártának csaptam a szelet. A fiúk Görcsnek csúfolták alacsony termete, s idomtalan, vastag lábszára miatt. Én is láttam, hogy csúnyácska, titokban mustrálgattam is, hátha találok rajta valami szépet, amivel mások előtt is igazolhatnám vonzalmamat. - Ronda, ronda ez - mondogattam magamban. Pedig naphosszat együtt lődörögtünk. Várt az iskola kapujában, belém csimpaszkodott, még a táskámat is elvette, csokoládét dugdosott a számba, s olyan hangosan beszélt, hogy az emberek utánunk fordultak az utcán. Sokszor eluralkodott rajtam az érzés: vegyek fel egy követ, s dobjam el, mint ahogyan a kutyáknak szokták, s kiáltsak rá: hozd ide! Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a lány ne szaladjon a kő után. . . Csak kora délután bújhattunk ágyba, sietnünk kellett, Márta főbérlőjének nem volt szabad engem a lakásban érnie. Rendbe hoztuk az ágyat, s inaltunk ki újra az utcára. Felmásztunk a várba, a bástyára ültünk, s lógáztuk a lábunkat a semmibe. - Apám már harmadik napja nem jött haza... Márta kakaót szeretett velem inni. - Egyszer - mesélte - vettem a boltban poharasat, csokoládét reszeltem bele, éppen csak megkóstoltam, s kiborult az egész... Nyelt és mosolygott. - Gyere — mondta —, vegyünk kakaót... A boltban gondosan válogattam. A műanyag poharat a világosság felé tartottuk: milyen sűrű az ital. Rázogattuk. bólogattunk, ez jó, ez nem.