Daniel Stein, tolmács

„Én ​annyiszor kaptam ajándékba az életemet, hogy már nem is volt az enyém, és odaadtam. Mert már egyáltalán nem engem illetett. Értsd meg, én nem bánom, hogy szerzetesi fogadalmat tettem; igent mondtam, és Isten segedelmével életem végéig szerzetesként fogok élni.” Daniel Stein, a lengyel zsidó menekült, aki szinte gyerekként a Gestapo tolmácsa lesz a megszállt Litvániában, közben életét kockáztatva zsidókat szöktet a gettóból, aztán partizánnak áll, majd a háború után egy krakkói kolostorban szerzetesi fogadalmat tesz, hogy néhány év múlva Izraelbe utazzon; föltett szándéka, hogy ott az őskeresztény közösségek mintájára föléleszti Jakab, az Úr testvére egyházát. Egész élete csupa hit, csupa szeretet, csupa szolgálat. Ám egy idealistának a Szentföldön sincs könnyű dolga, a világ mindenütt a maga módján bánik az idealistákkal... Keresztények, zsidók, arabok, hívők és hitetlenek, boldogtalanok és megszállottak – Ulickaja kimeríthetetlennek tűnő fantáziával és emberismerettel népesíti be regényében a Daniel Steint körülvevő világot a huszadik század második felének történelmi forgatagában és hétköznapjaiban. Ulickaja lebilincselően mesél, a mese azonban nem fedi el a nyugtalanító kérdéseket sem. És az író válasza mindig egy hős sorsa: ezúttal Daniel testvéré, aki tolmácsként „nyelveken szól”, emberként fáradhatatlanul keresi és meg is találja a fényt – önmagában is, a világban is. | Én mindig fázom. Még nyáron is, a strandon, akárhogy éget a nap, a gerincemből nem múlik el a hideg. Biztosan azért, mert erdőben születtem, télen, és életem első hónapjait anyám bundájának levágott ujjábán töltöttem. Igazából nem is lett volna szabad életben maradnom, úgyhogy ha valakinek ajándék az élet, hát nekem az. Bizonyos embereknek egészen kiskorukból is vannak emlékeik. Az én első emlékem kétéves koromból való, a katolikus menhelyről. És mindig nagyon szerettem volna tudni, mi történt velem és a szüleimmel azokban az években, amelyekből semmire nem emlékszem. Ezt-azt megtudtam a bátyámtól, Wi-tektől. De ő is túl kicsi volt még, a tőle maradt emlékekből nem állnak össze képek. A kórházban teleírt egy fél iskolai füzetet -mindent elmesélt, amire emlékezett. Akkor még nem tudtuk, hogy anyánk él. Witek szepszisben halt meg, tizenhat évesen, mielőtt anyánk visszajött volna a lágerből. Az irataimban Emszk városa szerepel születési helyként. Valójában ez a fogantatásom helye. Anyám 1942-ben szökött meg az emszki gettóból, hat hónapos terhesen. Vele volt az akkor hatéves Witek. Én Emszktől vagy száz kilométerre születtem, az áthatolhatatlan erdőségben, egy titkos táborban, ahol a gettóból szökött zsidók bujkáltak egészen Belarusz felszabadulásáig, 1944 augusztusáig. Ez egy partizánosztag volt, illetve tulajdonképpen szó sem volt osztagról, hanem vagy háromszáz zsidó élt itt, igyekeztek életben maradni a németektől megszállt vidéken. Szerintem a fegyveres férfiak inkább a földbe vájt kunyhókban lakó nőket, öregeket és a néhány megmaradt gyereket védték, semmint a németekkel harcoltak volna.