Négy király, egy szultán

„A halikarnasszoszi Hérodotosz a következőkben foglalja össze történeti kutatásainak eredményeit, hogy az emberek között megesett dolgok az idők folyamán feledésbe ne merüljenek, és ne vesszen el nyomtalanul azoknak a nagy és csodálatra méltó cselekedeteknek az emléke, amelyeket részben a hellének, részben a barbárok vittek véghez, sem az, hogy milyen okok késztették őket a háborúra egymás ellen.” Ezzel, az egyes szám harmadik személyben írt mondattal kezdődik Hérodotosz görög–perzsa háborúról írt műve, amelyre az első történeti munkaként tekint az utókor. Ebben a rövid idézetben benne van minden, amit az antik világ a történelemírás vagy történetírás szerepéről és jelentőségéről vallott. Azokat a nagy és csodálatra méltó tetteket kellett megörökítenie, amelyek példával és tanulsággal szolgálnak, egyben pedig arra inspirálják a hallgatóságot, hogy maguk is hasonlót tegyenek. A nagy tettek értelmét éppen az adta, hogy pozitív hatást gyakoroltak másokra, felkeltették bennük a hírnév iránti vágyat, a közösségük iránti felelősséget, és így mintát adtak arra, hogyan tudják a saját sorsukban a kalokagathiák, azaz a szép és jó élet eszményeit megtalálni. A történelem nem került be az antik tudás Pantheonjába, nem találjuk ott sem a kilenc, sem a hét szabad művészet között, ám ez nem véletlen. A hellén világfelfogás szerint az igazán fontos dolgok Istentől fogva változatlanok és a teremtés nagy misztériumának megértését szolgálják. A történelem azonban nem tartozott közéjük, hiszen a nagyon is múlandó világ eseményeivel foglalkozott. Ettől függetlenül nem volt haszontalan a művelése, elsősorban az oktatásban, az ifjak nevelésében látták hasznosnak. Jól példázzák ezt Protagorasz, a görög bölcselő szavai, amelyek Platónnál maradtak fenn: „a szövegekben sok erkölcsi mondás olvasható és sok elbeszélés, valamint régi híres emberek dicsérete és magasztalása, amit a végből tanul meg a gyermek, hogy amazokat utánozza, velük versenyezzen és hozzájuk hasonlóvá lenni igyekezzék.” Azaz a gyermekek számára a jeles tettek követendő példákkal szolgáltak, amelyeket utánozva maguk is a közösség becses tagjává váltak. Az iskolában olvasott példaszövegek óriási hatással voltak az antik kultúrára, mert az egyes példákon keresztül olyan erényeket mutattak be, mint a hazaszeretet, önfeláldozás vagy a becsületesség, amelyek beépültek a fiatalok személyiségébe. Ezzel igazolták Szókratész azon megfigyelését, amely szerint utánzás módján el lehet sajátítani az erényeket, és aki egyszer ezt megtapasztalta, az gyakorolni is fogja a jó és erkölcsös életet. Az antikvitásban a történelemnek tehát az oktatásban és az erények kialakításában találták meg azt a helyét, ahol a legoptimálisabb gyakorlati hatást fejthette ki, és a történeti szövegekre leginkább úgy tekintettek, mint az epikus költészet alkotásaira.