Egy monolit rendszer árnyalatai

Lehetséges-e monolit rendszer? Tudniillik a valóságban. Mert emberek képzeletében igen. Olyanokéban, akik megálmodnak és működtetni próbálnak monolit rendszereket. És olyanokéban, akik azok (szükségszerű) felbomlása után — politikai érdekből - szeretnék annak láttatni, másokkal is. Politikai híveikkel és azzá megnyerni kívánt emberekkel. S főként: az adott korszakokat személyes élmények révén nem ismerő ifjúsággal. Pedig maga a tény, hogy valamennyi eddigi monolitnak hitt) rendszer — előbb vagy utóbb — megszűnt, mást bizonyít. Éppen azért bomlott fel, dőlt össze minden ilyen konstrukció, mert a valóságban egyik sem volt monolit. Nem csak a rendszer egésze. Az az egyeduralkodó párt sem, melyben alapját és (egyik) legfőbb eszközét látták „megtervezőik". Minden ország társadalma sokrétű, összetett, bonyolult struktúra. Emberek tömegéből áll, akik között különbségek garmadája fedezhető fel. Eltérő szociális és vagyoni helyzet, nemzetiségi, felekezeti hovatartozás, iskolázottság, személyes élmények, családi hagyományok (stb.), s mindezekből fakadóan: más-más kulturális és politikai attitűdök. A különböző helyzetű, más-más kultúrával rendelkező személyek és csoportok eltérően látnak és értékelnek azonos eseményeket, szituációkat, folyamatokat - és rendszereket. És ebből fakadóan: másként reagálnak ugyanazon jelenségekre. A kommunista diktatúrában — így az 1948-1989 közötti Magyarországon - más helyzetbe került a földjét vesztett, üldözött kulák, mint a kedvezményezett munkás, más élményeket szerzett az elűzött német, mint a helyére telepített, saját korábbi lakhelyéről ugyancsak elűzött székely. Másként értékelt politikai szituációkat a hasonló politikai szimpátiáktól vezérelt értelmiségi, mint az iskolázatlan, egyszerű földműves. S mindez nemcsak gondolkodásukat, hanem tetteiket, politikai aktivitásukat is befolyásolta. Mert szükségszerűen másként reagált az, akitől elvettek, mint az, akinek adtak. Másként cselekedett az, akit ez a rendszer sújtott, mint az, akit az általa felváltott régi. A diktatúrák hatalmat birtokoló/bitorló pártjainak belső története igazolja, hogy a fent jelzett különbségek, s azok következményei — jóllehet, nem azonos szerkezetben és módon — még bennük is érvényesülnek. Ennek (is) volt következménye, hogy Hitler, Mussolini, Sztálin, Rákosi, Kádár és a többiek ugyanúgy bebörtönöztették vagy kivégeztették saját pártjuk vezető tagjait is, mint politikai ellenfeleiket. A monolit rendszeren belül továbbélő társadalmi, kulturális és politikai különbségek, ellentétek létét bizonyítják az azokat felváltó időszakok. Nem csak arra kell gondolnunk, hogy a rendszerváltást követően hasonló politikai ideológiák, irányzatok, sőt, azonos nevű pártok jelentek meg, mint amilyeneket a pártállam elfojtott, felszámolt. Ezt bizonyították az 1956-os forradalom eseményei is. A Rákosi-féle hatalomgyakorlás kegyetlensége és a társadalom életszínvonalát rontó gazdaságpolitikája, a külső hatalmi kényszer egységet mutató ellenállásra késztette a magyar társadalom egészét. Ez az egység azonban csak a diktatórikus eszközök, illetve a szovjet katonai jelenlét és politikai diktátum elutasításában maradt fenn végig...