Esszék

Az esszé sokféle műfaji meghatározásával nem sokra megyünk, ha azt szeretnék definiálni, mit is jelent e műforma a zenéről való írás esetében. Leegyszerűsítve talán azt lehetne mondani, hogy a zenei esszé olyan írásmű, amelyet a zenész szakmabeliek - némi lenézéssel, persze - népszerűsítőnek, kevéssé szakszerűnek tekintenek, míg a szakmán kívül álló, nem zenész olvasók olyasminek szeretnének látni, ami zenéről szól ugyan, ámde mindenki számára érthető. Eszerint a zenei esszé zenei problémákról beszél ugyan, de olyan kifejezésekkel, olyan megfogalmazásokkal, amelyekben nincs nyoma s keresnivalója a zenei szaknyelv zsargonjának, közelebbről: kerüli azokat az egyértelmű szakkifejezéseket, amelyekkel nevén lehetne nevezni, egyáltalán megmondani, miről is van szó. Eszerint a zenei esszé meghatározásához mindenekelőtt stiláris vizsgálatokat kellene végeznünk - ellenőrizni, hogy valóban elmondható-e a szorosan vett szakkifejezések használata nélkül mindaz, amit a szerző érdekes közlendőnek tart. Vagyis azt kellene eldönteni, hogy ki lehet-e fejezni, meg lehet-e fogalmazni egy szakma bevett terminus technicusai nélkül szakmai problémákat - illetve, ha meg lehetne is közelíteni valamiképpen ezeket a kérdéseket, valóban ugyanazt jelentik-e még a megfogalmazások; vagy pedig a konkrét megnevezés, az egyes kategóriáknak a sok évtizedes, évszázados használat során létrejött mögöttes tartománya: hagyománya, történelme, s tegyük hozzá: problématörténete nélkül már maga a megfogalmazás is kevesebbet, mást jelent; kompromisszumként kénytelen lemondani egyértelműségről, konkretizálható tartalomról, mindezt ráadásul valamiféle definiálhatatlan közérthetőség érdekében. Igaza lehet Cs. Szabó Lászlónak akkor, amikor bizonyos szakmák kifejezésmódjának „stílusfacsaró parancsuralmáról” beszél - de már kevéssé, ha nevesítve is például a zeneesztétikát, képviselőinek felrója, hogy egymásnak írnak csupán, a „zsargon körülkarózott betonfedezékében”.1 Nem hiszek abban, hogy bármely szakmának óvakodnia kellene attól, hogy használja szaknyelvi kifejezéseit. Ha elkerüli őket, ha minden pillanatban körülírni igyekszik csak vizsgált tárgyait, ahelyett, hogy megnevezné őket, s így alkalmazva természetesen mindazokat a kifejezéseket, amelyekkel jellemezni is tudja őket, akkor ezzel az önkorlátozással nem csupán bizonyos szavak használatáról kell lemondania, hanem arról is, hogy valóban megfogalmazza kérdéseit.