Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet?

Ma már világosan látom, hogy már A közhely színeváltozásának megírása idején is a művészettörténet filozófiai problémája tartott hatalmában. Ez többet jelent azon puszta ténynél, hogy a műalkotások valamiféle történelmi identitással rendelkeznek - ekkor a probléma az volna, hogyan befolyásolja ez a tény a műalkotások befogadását és értelmezését. Az én kérdésem azonban az, hogy miért van a műalkotásoknak történetük, azon a külsődleges körülményen túlmenően, hogy egy adott időben keletkeztek? Ebből a szempontból nézve két könyv - Ernst Gombrich Művészet és illúziója és Thomas Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című műve - alighanem sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, mint amennyire ennek akkoriban tudatában voltam. Gombrich könyvének problémáját szinte kantiánus módon is megfogalmazhatjuk: hogyan lehetséges a művészettörténet? Gombrich művészettörténészi kutatási területe és művészi ízlése következtében e hatalmas kérdést egy korlátozottabb kérdéssé formálta át, azzá ugyanis, hogyan lehetséges az ábrázoló művészet története. Erre pedig olyan választ adott, amely sokat köszönhet filozófus barátjának, Kari Poppernek, aki a tudomány történetét bizonyos kreatív ugrások formájában képzelte el, amelyeket a falszifikálás kritériuma tart féken. Hasonlóképpen, Gombrich a művészet történetét kreatív ugrások sorozatának látta, amelyek révén az egyik ábrázolási formától a másikig halad, s ezt az előrehaladást a látható világ képéhez való hűség szabályozza. Gombrichnak Heinrich Wölfflin egy mondását is sikerült mintegy levezetnie saját elméletéből, meg tudta ugyanis magyarázni, miért nem lehetséges bármi egy adott időpontban. Mivel az ábrázolásnak története van, annak a művésznek, aki az egyre pontosabbá váló ábrázolási sémák történetének korai szakaszában működött, egyszerűen nem álltak rendelkezésére az ábrázolás később felfedezett technikái. Mindannyian tapasztalatból tanulunk, s a művészet történetében ez a dinamika az ábrázolás hűségében jelenik meg, mintha a Művészet valamiféle emberfölötti lény volna, aki századok során megtanulja, hogyan kell ábrázolnia a világot. Habár Popper sokkal nagyobb filozófus volt, mint Gombrich, a pozitivisták többségéhez hasonlóan neki sem volt sok érzéke a történelmi változáshoz. Elsősorban a tudományos módszer filozófiája érdekelte, s fáradságot nem kímélve polemizált azzal a nézettel, hogy az indukció - az, amikor egyes példákból vonunk le következtetést egy teljes populációra nézve, vagy véges számú megfigyelés alapján általánosítunk - a legjobb hipotézisek kialakításának útja. Poppert az érdekelte, hogyan jönnek létre a tudományos hipotézisek, tekintet nélkül történelmi körülményeikre, s nem tette fel a Gombrichéval párhuzamba állítható kérdést: hogyan lehetséges egyáltalán, hogy a tudománynak története van. Ehhez meg kellett volna magyaráznia, hogyan válnak a tudományos leírások mind pontosabbá, ha ez a fejlődés nem a megcáfolá-sukra irányuló törekvésekből ered. A módszertan legtöbb kutatójához hasonlóan őt is az érdekelte, ami mindenhol, mindenkor igaz. Popper és Kuhji alapjában egyetértettek abban, hogy a hipotézisek az alkotó képzelet művei, nem pedig annak eredményei, amit Clinton elnök nemrégiben „borsószámolgatásnak" nevezett.