A Magyar Királyi Állami Felső Építő Ipariskola szünidei felvételei

A 19. századig Európában általában céhes keretek között zajlott az építés folyamata. Az építőmester céhtag volt, mester, szakiparos munkatársai - az ács, asztalos, lakatos, elegánsabb épület esetében stukkókésztő, aranyozó, díszítőfestő stb. - szintén. A munkamegosztás ekkor már nem állhatott meg itt. Az építés iránti - mennyiségi és minőségi - igények ekkoriban hirtelen megnőttek, az építés műszaki tartalma is egyre bonyolultabbá vált. A hidraulikus pótlékok, a korai (mesterséges) cementek és a betonépítés elterjedése, az iparszerű előregyártás megjelenése — legelőször a kőfaragó, asztalos, és lakatos szakiparokban, aztán a vasszerkezetek terén - valamint a különféle fa-, kő- és fémvédő anyagok és a vízüveg bekerülése az építő gyakorlatba egyre felkészültebb mestereket és szakosodó, képzett alvállalkozókat kívánt. A céhek azonban rugalmatlan és merev intézményekként őrizték hagyományaikat. A kormányzatok az útjukban álló céheket tehát fokozatosan és különféle módon felszámolták. Mindez nem volt egyszerű folyamat. A céhek nem csupán egyes szakmák gyakorlásának jogi, műszaki és anyagi kereteit biztosították, hanem a városi önkormányzatok pillérei is voltak. A céhtagság a városi polgárjog birtoklásával is járt (vagyis a megélhetés és a politikai jogok gyakorlásának alapja is volt), továbbá a céhek a szakmák képzésének is alapjai voltak. A fiatalok céhen belül inaskodtak, azután európai vándorútjukon szerzett tapasztalataik alapján váltak maguk is mesterré. Hazánkban a céhreform a 18. század második felétől a 19. század elejéig tartó folyamata mutatta meg, hogy a céhek már gátjai a műszaki és gazdasági fejlődésnek, ám évszázados statútumaik miatt nem kerülhetők meg. 1848-ig a Helytartótanács csendben támogatta a céhen kívüli vállalkozókat akár „kontárok” - vagyis céhbe fel nem vett mesterek - voltak, akár manufaktúrák alapítói. A céhes mestereket felháborította e szokatlan verseny és az, hogy korábban ismeretlen szakmatanulási és -gyakorlási formákkal kellett szembenézniük. A céhbe nem tartozó, ám főiskolát, egyetemet, akadémiát végzett építészek, festők, szobrászok társadalmi elismertsége és olykor jövedelme is nagyobb volt az övéknél. A városi polgárjog jelentőségének csökkenése azonban lemorzsolta a céhek társadalmi hátterét; a céhtagság egyre kevésbé lett vonzó és nélkülözhetetlen. 1849 után a kormányzat lényegében megszűntnek tekintette a céheket, és névlegesnek a céhtagságot. A céhek tényleges megszüntetésére azonban 1873-ig várni kellett.