Azazel

1876. május 13-án, hétfőn, délután három órakor egy tavasziasan friss és nyáriasan meleg napon a Sándor-parkban számos szemtanú jelenlétében szörnyű, megmagyarázhatatlan esemény történt. A virágzó orgonabokrokkal és lángvörös tulipán-ágyásokkal övezett sétányon előkelő publikum sétálgatott - hölgyek csipkés napernyővel a kezükben (a szeplők elleni védekezésként), bonne-ok matrózruhás gyerekekkel s divatos seviotkabátot vagy rövid, angol divat szerint készült zakót viselő, unatkozó képű ifjak. Semmi sem utalt valamiféle kellemetlenségre, a visszavonhatatlanul beköszöntött, aromás illatokkal telt tavasz levegőjét lomha megelégedettség és kellemes unalom hatotta át. Ez már igazi napsütés volt, minden árnyékos padon ültek. Az egyiken, a parkot a Nyeglinnaja utca elejétől elválasztó kerítés irányában, ahonnan jól látható a Manyezs sárga fala, két hölgy ült. Az egyik, még nagyon fiatal (nem is igazán hölgy, inkább kisasszony), szattyánbőr kötéses könyvecskét olvasott, s időnként szórakozott kíváncsisággal körbepillantott. A másik, lényegesen idősebb hölgy jó minőségű gyapjúruhát és praktikus fűzős cipőt viselt, minden figyelmét vadrózsaszín kötésének szentelve, ritmikusan emelgette a szemeket. Mindeközben arra is jutott ideje, hogy jobbra-balra forgassa a fejét, s ne mulasszon el semmit, ami bármilyen okból is figyelmet érdemlő lehet. Azonnal fel is tűnt neki a szűk kockás pantallót, a fehér mellény fölött hanyagul kigombolt kabátot és kerek svájcisapkát viselő fiatalember - roppant különös látványt nyújtott, ahogy közeledett a sétányon: meg-megállt, majd váratlanul tett néhány lépést, azután lecövekelt. Egyszer csak ez a kiegyensúlyozatlan egyed hölgyeinkre pillantott, s mintha valamit eldöntött volna magában, széles léptekkel elindult feléjük. Megállt a pad előtt, s az ifjú hölgyhöz fordulva, idétlen fejhangon megszólította: - Úrnőm! Mondták-e már önnek, hogy milyen észveszejtőén gyönyörű? - A valóban csodaszép kisasszony a szemtelen fickóra meredt, s eperszínű ajkai kissé szétnyíltak az ijedtségtől. Még érett korú kísérője is elképedt e hallatlan bizalmaskodás láttán. Foglya vagyok az első pillanattól! - bohóckodott az ismeretlen, aki mellesleg impozáns külsővel rendelkező fiatalember volt (divatosan borotvált halánték, magas, sápadt homlok, tüzesen izzó barna szemek). - Engedje meg, hogy ártatlan homlokát egy még ártatlanabb, tisztán testvéri csókkal illessem! -Uham, ön teljesen hészeg! - ocsúdott föl kötéséből a hölgy, miközben kiderült, hogy jellegzetes német akcentussal beszél. - Én csakis a szerelemtől vagyok ittas - nyugtatta meg a szemtelen fickó, s ugyanazon a természetellenesen magas hangon követelte: - Csak egyetlen csókot, különben itt helyben kezet emelek magamra! A kisasszony a padhoz lapult, arcocskáját védelmezője felé fordította, aki a veszélyes szituáció ellenére tökéletes lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot.