Temetői történetek

Hosszasan írtam ezt a könyvet, évente egy-két rövidebb részt. Maga a téma sem olyan, hogy kapkodni kellene, a későbbiekben ráadásul az az érzésem támadt, hogy ez nem is egyszerűen egy könyv, hanem valamiféle út, melyet végig kell járnom, s melyen nem célszerű ide-oda szökell- ni, mert ha lendületből nem veszed be a kanyart, könnyen letérhetsz az útról. Néha úgy éreztem, hogy ideje megállni, s megvárni a következő jelzést, mely ismét útra szólít. Ez az út öt teljes évig tartott. Egy ősi moszkvai temető falánál kezdődött, s nagyon-nagyon messzire vitt. Ez idő alatt sok minden megváltozott, s a mindenkire egyaránt érvényes törvénynek engedelmeskedve, magam is más lettem - megkettőződtem. G. Cshartisvili rezonőrre és B. Akunyin lektűríró-vállalkozóra, úgyhogy a könyvet már ketten írtuk meg: az egyik az esszékkel, a másik a szépirodalmi szövegekkel foglalkozott. Azt is megtudtam, hogy tafofil vagyok, a „temetők megszállottja” - kiderült, van a világon egy ilyen egzotikus hobbi (ami esetenként már mánia). Ám engem csak feltételesen lehet tafofilnak nevezni, én nem gyűjtök temetőket és sírokat, engem a Tovatűnő Idő titka foglalkoztatott: hová tűnik, s mi történik az őt benépesítő emberekkel? Tudják, mi izgat legjobban Moszkva, London, Párizs, Amszterdam, de még inkább Róma és Jeruzsálem lakosaiban? Az, hogy a többségük már meghalt. A New York-iakról és a tokióiakról ezt nem lehet elmondani, mivel a város, melyben élnek, túlságosan fiatal. Ha egy igazán régi város lakosait, annak történelmi kezdeteitől fogva, úgy képzeled magad elé, mint egy hatalmas tömeget, s belepillantasz az emberi fejek e tengerébe, kiderül, hogy az üres szemgödrök és az időtől kifehéredett koponyák többségben vannak az eleven arcokkal szemben. A városok lakói együtt élnek a múlttal, mindenfelől holtak veszik őket körül. Egyáltalán nem arról van szó, hogy e régi megapoliszokat szellemvárosoknak tekinteném. Nagyon is elevenek, zajlik bennük az élet, energiától szikráznak. Másról van szó. Már egy ideje úgy érzem, hogy akik előttünk éltek, nem tűntek el. Ugyanott maradtak, ahol voltak, csak más idődimenzióban. Ugyanazokat az utcákat rójuk, csak láthatatlanok vagyunk egymás számára. Átmegyünk rajtuk, s a mostanság divatos épületek üveghomlokzata mögött az egykor itt állt házak körvonalait látom: a klasszikus oromzatokat és naiv mezzaninokat, a fennhéjázó, díszes kovácsoltvas kapukat és a csíkos sorompókat. Még nem volt szerencséjük megpillantani a Kuznyeckij Moszt vagy a Nyikolszkaja embertömegében egy ki tudja honnan odacsöppent s szinte azon nyomban tovatűnő wellington-kalapos, bő köpenyes sziluettet? Vagy egy tünékeny leányprofilt, szalagos főkötőben? Nem? Akkor még nem képesek meglátni az igazi Moszkvát. Az ősi városok egyáltalán nem olyanok, mint az alig száz- vagy kétszáz éves újak. Egy-egy ilyen nagy és régi városban annyian születtek, szerettek, gyűlöltek, szenvedtek és örültek, majd haltak meg, hogy az idegi és szellemi energiának ez az óceánja nem tűnhetett el csak úgy nyomtalanul.