Alkotmányfejlődésünk útjai

Bármely tudományág korábbi művelőjének munkásságát csak akkor ítélhetjük meg tárgyilagosan, ha figyelembe vesszük annak a korszaknak sajátosságait, amelyben a méltatott személy élt és alkotott. Az ágazati jogtudományok között a közhatalmi rendszerrel foglalkozó magyar közjogtudomány a magánjog és a büntetőjog tudományos igényű műveléséhez képest viszonylag későn, a 17. században bontakozott ki. Azóta a megközelítési szemléletet és az alkalmazott módszereket tekintve közjogtudományunknak több mint tíz irányzata követte egymást. Példaként említem közülük a közjogi intézményeket pusztán bemutató, ún. leíró, a felvilágosult racionális, a reformkori, a múlt magyar intézményeit dicsőítő történeti, a különböző országok közhatalmi rendszerét összehasonlító, a hangsúlyt a tételesjogi szabályozás ismertetésére helyező, pozitivista irányzatokat, amelyekkel szemben a dogmatikai felfogás a közjogi intézmények fogalmait, elméleti követelményeit, törvényszerűségeit és a közöttük fennálló összefüggéseket törekedett tudományos igénnyel feltárni és rendszerbe foglalni. Ezt az iskolát a szervezett politikai erők, valamint az érdekérvényesítő társadalmi csoportok és szervezeti formák szerepére összpontosító politikatudományi vagy politológiai, továbbá a közhatalmi megnyilvánulások társadalmi fogadtatását és hatásait tanulmányozó szociológiai megközelítések követték. A közjogtudomány funkcionális koncepciója különös figyelmet fordított az átmeneti folyamatokra és a vegyes megoldásokra. Az ún. szocialista közjogtudomány magyar változatainak értékelő feldolgozása még nem történt meg. Korszakunk közjogtudománya vállalja a korábbi irányzatok értékelését és a kutatott témához adaptált alkalmazását. Napjaink haladó közjogtudományának erőfeszítései nagyrészt az integrálódó, globalizálódó és egyidejűleg differenciálódó közjogi intézmények pluralista adottságaiból és a rájuk vonatkozó eltérő nézetekből kiindulva, a korszerű alkotmányi értékek feltárására, elismertetésére és alkalmazására, valamint az alkotmányi értékeket veszélyeztető megnyilvánulásokkal szembeni küzdelemre irányulnak. Molnár Kálmán szakmai pályafutásának kezdetén a tudományos igényű fogalmakat kimunkáló és azokkal operáló dogmatikai irányzatot megalapozó, nagytekintélyű Nagy Ernő, a magyar Laband példáját követte és az akkor legkorszerűbb irányzat, a jogdogmatika elvárásait alkalmazta. Ezzel a szemlélettel és módszerrel írta meg 1911-ben a „Kormányrendeletek” c. monográfiáját, amelynek alapján a budapesti Jogi Kar magántanárrá habilitálta. Ennek az irányzatnak a jegyeit viseli magán az egri Érseki Joglyceum 1912-13. évkönyvében publikált „Döntvényeink jogi természete” c. tanulmánya is. Mindkét műben szerző olyan tudományos fogalmakat és követelményeket munkált ki - így pl. a jogforrás, a jogszabály és a jogi norma egybeeső és eltérő fogalmi elemeit, a törvényvégrehajtó, a törvénypótló és a törvényrontó kormányrendelet sajátosságait, valamint a vizsgált curiai döntvények normativitásának és szabályozó szerepének megnyilvánulásait, amelyeket a jelenlegi hazai közjogtudomány is széles körben hasznosíthat.