Lovashadsereg

A 6. hadosztály parancsnoka bejelentette, hogy ma hajnalban elfoglaltuk Novograd-Volinszkot. A törzs kivonult Krapinovóból, és fogatolt vonatunk zajongó utóvédként húzódott végeláthatatlanul a brest-varsói országúton, amelyet I. Miklós cár épített az orosz muzsikok csontjain. Bíborvörös pipacsmezők körös-körül, a szél játékosan borzolgatja a sárgálló rozsvetést, s a szemhatár peremén mint távoli kolostorfal emelkedik a szűzies hajdina. Kanyarog a csendes Volhin, elfordul a nyírfaligetek gyöngyházszínű ködébe, ott kúszik a virágos halmok között, és gyengülő karjai belevesznek a komló sűrűjébe. A narancsszínű nap mint valami levágott fej gördül alá a mennybolton, gyengéd fények ragyognak a fellegek rései között, az alkonyat zászlai lengenek a fejünk felett. Másnapos vér- és lóhullaszag csöpög az estbe hajló hűvösségbe. Sötéten zajong a Zbrucs, és örvénylik zuhogói tajtékos sarkai körül. A hidakat lerombolták, és gázlón keltünk át a folyón. A fenséges hold ott ringott a hullámokon. A lovak szügyön felül merülnek a vízbe, a zengzetes áradat ott folyik a sok száz pár lóláb között. Valaki elmerült, és ércesen káromolja a Szűzanyát. A folyót ellepi a szekerek négyszögű feketesége. A holdkígyókkal és ragyogó gödrökkel behintett folyó tele zajjal, füttyel, dallal. Késő éjszaka vonulunk be Novogradba. A kiutalt szállásomon egy állapotos asszony és két vékony nyakú veres zsidó fogad; a harmadik ott alszik a földön a falhoz simulva, betakarva a feje búbjáig. A kiutalt szobában feldúlt szekrények, a padlón női bunda kacatjai, emberi ürülék és a szent edények cserepei hevernek, amelyeket a zsidók évente csak egyszer - húsvétkor - használnak. - Takarítson ki - szólok az asszonynak. - Hogy élhetnek ilyen piszokban, asszonyság. . . A két zsidó felemelkedik. Nemeztalpú papucsban ugrándozva összesöprik a cseréptörmeléket, némán, majomszerűen ugrándoznak, akár a japán artisták, nyakuk kidagad, jobbra-balra forog. Szakadozott derékaljat terítenek a földre, és lefekszem a fal mellé, a harmadik, az alvó zsidó szomszédságába. A megszeppent nyomorúság bezárult fekhelyem fölött. A csend mindent megölt, csak a hold átölelve két karjával kerek, csillogó, léha fejét, csak a hold kószál ott az ablak alatt. Kinyújtom megdagadt, elgémberedett tagjaimat, s ott heverészek a szakadozott derékaljon, és már el is ragad az álom. A 6. hadosztály parancsnokáról álmodom. Ott száguld nehéz ménjén a dandárparancsnok nyomában, és két golyót röpít a szemébe. A golyók átütik a dandárparancsnok fejét, mindkét szeme a földre pottyan. „Miért fordítottad vissza a dandárt?” — ordít Szavickij, a 6. hadosztály parancsnoka a sebesültre. - S ekkor arra ébredek, hogy az állapotos asszony az arcomon motoszkál. Pane - szólongat -, nagyon kiabál álmában, meg hánykolódik. A másik sarokban ágyazok meg magának, mert itt lökdösi az apámat. A padlóról felemeli sovány lábát, nehéz hasát, és lehúzza a takarót az alvó emberről. Halott aggastyánt pillantok meg hanyatt fekve, a torkát kiszakították, arcát szablya hasította ketté, a kékes vér mint valami ólomdarab tapadt oda a szakállához. Pane - kezdte a zsidóasszony, és felrázta a derékaljam ~, a lengyelek lekaszabolták, pedig úgy könyörgött: a hátsó udvaron öljetek meg, ne itt a lányom szeme láttára kelljen meghalnom.