Amor sanctus

Ez a kis gyűjtemény az európai lírának egy egész évezredéből válogat. S ennek az évezrednek irodalma, s egyáltalában egész szellemi élete, az átlag mai olvasó előtt jóformán teljesen ismeretlen. Az első ének, amelyet közlünk, Szent Hilariustól való, aki Krisztus után 366-ban hált meg. Az utolsó legkorábban a XVI. század végén keletkezhetett. Ez az óriási időköz magában foglalja azt a kort, melyet még nemrég is sötét középkornak volt szokás nevezni. Ma már nem divat ez az elnevezés: egy kicsit talán mosolygunk is rajta. De ha meg kellene rajzolnunk Európa századainak térképét: hányunknak mappája mutatna e hosszú periódus közepén egyebet ama bizonyos fehér foltnál, mely a közelmúlt földabroszain a „legsötétebb Afrikát” jelképezte? Különös kép az, amit irodalmi tudatunk e hatalmas korról elibénk fest: az eleje vég, és a vége kezdet. Az elején a nagy római kultúra fölbomlását látjuk; a végén a modern nemzeti irodalmak ébredése ragadja meg figyelmünket. Mi van a kettő közt? Néhány krónikás és teológus neve rémlik: vad harcok rengetege és skolasztikus szőrszálhasogatások útvesztője. Ágostontól Dantéig mintha ezeréves űr tátongana. Hol az a név, mely e két meredek partot összeköti? Hol az a költő vagy költemény e korból, mely műveltségünkbe elválaszthatatlanul beszívódva, az európai irodalom lelkének megszakítatlan folytonosságát dokumentálná? Zavarba jönne a legtöbb olvasó, ha e kérdésekre felelni kéne. A himnuszgyűjtemény, melyet közönségünk kezébe adunk, bizonnyal sokak számára meglepetés lesz. Ez az ötven költemény, sok ezerből kiválogatva, nem pusztán véletlen kuriózuma egy naiv s barbár kornak. Aki végiglapozza, lehetetlen nem éreznie még e gyér számú példákból is a fejlődést, egy egész hatalmas költészet áramát, mely e kincseket fölvetette, mint egy folyó a csillogó habjait. Folyó, mely ezredéven folyt keresztül, még valahonnan a klasszikus irodalmak múltba tűnt hegyláncainak aljából eredve, s táplálva egy viszontagságos világrész szellemi életének titkos és hangos forrásaival, ismerve apályokat és csodálatos dagadásokat, s szabályos életpályát rajzolva meg, hogy majd hullámaival a modern európai költészet tengerét gazdagítsa. Csakugyan, a lírának oly gazdagságáról van itt szó, mely nélkül a mi modern költészetünk el sem képzelhető. Tudva vagy tudatlanul, mindannyian e jámbor középkori himnuszköltők örökösei vagyunk; formában, színben, érzésben, gondolatban egyformán tőlük függünk, és koldusok lennénk őnélkülük. Az olvasó nyomon követheti e költészetben, hogyan fejlett ki a modern líra formája az antikéból, a modern lírai érzés az antikból; annyira, hogy az úgynevezett reneszánsz, az antik költészet felújult utánzása, elszegényedést, elhidegedést, visszaesést hoz a modern lírai értékek szempontjából.