Tanulmányok a magyar nevelés felszabadulás utáni történetéből

Debrecen, mint a Tiszántúl legjelentősebb települése, nemcsak gazdaságipolitikai szerepét töltötte be a tájegységen belül, de hosszú századok óta — kulturális potenciáljánál fogva — kisugárzó ereje a Tisza által vont határt is átlépte. A második világháború előtti évtizedekben, sőt évszázadokban a város művelődési életének centruma, annak tartalmi meghatározója a Református Kollégium volt, s Debrecen iskolavárosnak számított. A felszabadulás eredményeként az iskolaváros-jelleg megerősödött. A munkás-paraszt hatalom a nép széles rétegei számára nyitotta meg a művelődés útját, kiteljesedett az oktatásügy demokratizmusa. 1944 őszén a város vezetői fontos feladatunknak tekintették a közoktatásügy és a tanügyigazgatás megszervezése mellett a tudományegyetem kapuinak megnyitását is. A szovjet katonai parancsnok november U-én látogatta meg az egyetemet, azt kérve vezetőitől, hogy minél előbb kezdjék meg az előadásokat. A négy karú tudományegyetem 48 professzora és 81 magántanára közül csupán 8 professzor és 10 magántanár maradt a városban. A felszabadulás után tehát a város vezetőinek az egyetem mielőbbi megnyitására vonatkozó elképzelése egybeesett az itthon maradt professzorok és tanárok törekvéseivel. 1944. december 11-én kezdődött meg újra az oktatás, ami egyben a születő magyar demokrácia jelentős sikere volt. A hallgatói létszám ugyan még alatta maradt a korábbiaknak, de számuk nap mint nap növekedett. Fontos feladattá vált az egyetemi közélet demokratizálása. A reakciós professzorokat el kellett távolítani és helyettük haladó szelleműeket kinevezni. így 1945. november 1-én került sor a bölcsészkaron Juhász Géza professzori kinevezésére, majd Kardos László és Varga Zoltán magántanári habilitációjára. A demokratizálódási folyamat azonban lassan haladt előre. Az itthon maradtak egy része is nehezen tudott beilleszkedni a demokratikus fejlődésbe, görcsösen ragaszkodtak az egyetemi autonómiához és a „nem politizálunk” jelszóval inkább a reakciót, semmint a haladást szolgálták. Lassan és vontatottan haladt az oktatás tartalmának korszerűsítése is. 1945-ben előadássorozatot rendeztek ugyan a demokráciáról, később a szociológiáról, de sem ezek, sem az újonnan kinevezett haladó szellemű professzorok és magántanárok óráinak hatása nem ellensúlyozta a többség előadásainak nem mindig korszerű szemléletét. Ekkor került előtérbe a természettudományos oktatás fejlesztése. 1945 szeptember közepén a kommunista egyetemi hallgatók az 1940 óta szünetelő természettudományi tanszékek, illetve a kar felállítását kérték.2 1946 decemberében a természettudományos szakos hallgatók követelték, hogy a Természettudományi Kart válasszák el a Bölcsészkartól. Annak ellenére, hogy szervezeti téren nem történt lényeges előrelépés, a természettudományos oktatás fejlődését mégis siettette az a tény, hogy több, régóta üres tanszékvezetői állást az egyetemen betöltötték.