Az oktatási törvénykezés hazai történetéből

Az egész nemzet felemelését célzó politikai koncepciójában Széchenyi István egy modern műveltségű, nemzeti érzésű és európai látókörű nemesi-polgári rétegre kívánt támaszkodni. Csakis a kiművelt tehetségű emberek tudnak eljutni a nemzet előtt álló alapvető célok és feladatok ismeretére, az ezek helyességében való -egyetértés és az ezek érdekében való közös tevékenység szükségességének felismerésére. Ők tudják felfogni: helyes-e, amit saját egyéni érdekükben és a nemzet céljainak megvalósításáért tesznek. Széchenyi szinte valamennyi írása telve van nevelési vonatkozásokkal. Ezekből kirajzolódik a nevelés egyre szélesedő köreinek egymásra ható - Széchenyi által elképzelt - hármas rendszere: az egyes ember tökéletesedése elősegíti a nemzet emelkedését, ez pedig az egész emberiség haladását mozdítja elő. E hármas tagozódási, egymásba fonódó nevelési folyamat eredménye - Széchenyi kedvelt kifejezésével - „az emberi nem szebbítése”. Első ízben Hetényi János, a reformkor ismert pedagógiai és filozófiai írója 1841-ben írt művében bukkant fel a „nemzetnevelés” kifejezés. (Hetényi írta Széchenyiről az egyik legelső tanulmányt 1850-ben: „Gr. Széchenyi István mint nemzeti nagynevű bölcselőnk jellemzése” .) Hetényi szerint „nem üres fogalom a nemzetnevelés, mellyről sokat lehetne írni, ha bölcseknek nem íránk, kikről fel nem tehetjük, hogy a nemzetnevelés elveivel ismeretlenek volnának. Ügy, de az említett nagyszerű nevelés, mellyet a mennyei örök nevelő után a fejedelem, törvényhozó testület és nagynevű írók vezetnek, egyéb irányt és célt nem tűzhet ki magának, mint saját nemzete érdekét, melly abban áll, hogy egy lélek, egy szív, egy nyelv csatoljon össze minden hazapolgárt a közmíveltség és közjóiét elérésére.” Nyilvánvalóan érződik Széchenyi hatása e megfogalmazásban: olyan nevelés ez, amelynek lényege: „a saját nemzete érdekét” tűzi ki célul, hogy egységbe forrasszon „minden hazapolgárt a közmíveltség és közjóiét elérésére”. A „nemzetnevelés” ettől kezdve Széchenyi elveivel valamiféleképpen összekapcsolódó nevelési programot jelentett, középpontjában a nemzet alapvető érdekeit tekintve az egységes hazai közvélemény pedagógiai módszerekkel történő megteremtésének szándékával (vagy utópiájával). Az 1840-es években sok katolikus szerzetesi gimnáziumban és számos református kollégiumban érvényesült ez a nemzeti szellem, a „széthúzás”, a „pártoskodás” helyett az egységes nemzeti gondolkodás megteremtésének szándéka. Ennek sok adata áll rendelkezésünkre; példát azonban inkább a reformkori óvodákból hozok, Wargha István 1843-ban megjelent ismert könyvéből az egyik tavaszi dal második strófáját: „Nyíljék az észnek tavasza, tűnjék el minden homály, fényijén az egyesség napja az édes magyar hazán.”