Ballada a hunyászkodókról

Egész pályafutásom alatt törvény volt számomra, Hogy ne csak magyarul, hanem magyarán is szóljak. Egyenesen, mint a kaszasuhanás. Petőfivel vallom: "használni s nem ragyogni akarok". Ehhez az kell, hogy amit írok, az dekódolható legyen a szakmán túl is. Talán ebben a kötetben is megvalósult ez a szándék. (...) Igazából akkor se féltem, mikor volt féltenivalóm: foglalkozásom, fizetésem -és helyem a Parnasszuson. Vénségemre - akár az ország elszegényedtem oly nagyon, hogy már zsigeri óvatosság sem fékezi indulatom. Hiába szólnak újra rám: kuss el nem némíthat félelem. Mint rég a proletáriátus: csak láncaimat veszthetem. Hiányos becsülettel ne számíts becsülésre. Lehet, hogy a híját alig venni észre: akkor sem érvényes, csakis az egésze. A „részleges becsület” értelmezhetetlen, így hát a túlélésért nincs mivel fizetnem, ilyen áron megmaradni amúgy sincs semmi kedvem. Ladányi épnek őrizte meg viharvert becsületét, nem érdekelte, hogy ezért esetleg élete a rét. Nem fáj a széttört karrier, ha a becsület ép. Most becstelenek tobzódnak mindenütt. Te is az leszel, ha - részlegesen bár -, de lepaktálsz velük. Örült rendszer, de van benne beszéd: a képviselő kertel össze-vissza, a pap acsarkodón hirdet igét -vicsorogni birkáit megtanítja. A kormány is verbálisán igéz, tagjainak rugóra jár a szája, szökőárban is fújják: „Semmi vész! Naszádunk száll! A kontinens csodálja!” Értetlenül feszengnek a szavak: nem azt közlik, amit jelentenek -boldog, amelyik benn szorul a szájban. Mert szűz csupán kiejtetlen marad, ezért a szem forog a nyelv helyett s mélyén tűzvészt idéző gyertyaláng van. A történelem szemétdombjára kerülni korántsem végállomás. Például az is visszaszedhető onnan, ami még negyvenötben került oda. Kiglancolni se kell, mert az újralobbant szittya káprázatban kincsnek látszhat, ami már újkorában is kacat volt. Méghogy vezetni ? Megvezetni kell a tömeget! Hidd: veszteg úgy marad csak, ha legelőször azt felejti el, hogy gondolkodni is illő az agynak. Ki elhiszi, mit szóvivők hadarnak (például azt, hogy öt gramm öt kiló), az a poklot nem érzi kárhozatnak -a bunkónál nincs jobb alattvaló. Ki félelmeket okosan kezel: a trónusára holtig rátapadhat, a sokaság kezes, ha berezel s úgy véli, hogy békén hagyják, ha hallgat. Önnön betört fejére parazsat rak, hogy bocsássa meg az uralkodó, mi meg se történt. (Titkolt vágy maradt csak.) A gyávánál nincs jobb alattvaló. A tisztesség senkit nem érdekel, az boldogul, kit sandaság igazgat, a különbet folyvást gyalázni kell, keresztvíz rajta csöppnyi sem maradhat, Itt öklöző győzelmet nem arathat, csak mélyütéssel - ez nyilvánvaló. Adj tápot minden aljas indulatnak -a hitványnál nincs jobb alattvaló. Herceg, tartós csak úgy lehet hatalmad (s ezt tudja minden bölcs, minden tahó), ha földbe döngölöd, kik mást akarnak -itt meg nem él, ki nem alattvaló. Megállsz a harmadik pohárnál, habár harminchoz volna kedved, körötted bujtogatva ágál kórusa részeg korhelyeknek: „Igyál! Kupád miránk emeljed! Van bőven bor - s nálunk a csap! Szabad ma oly sokat vedelned, amennyit bírsz - így vagy szabad! Szabad leráznod annyi meggyet, amennyi megtermett a fádon, jogodban áll mindet megenned, ha végül is befér a szádon. Túlgázolhatsz minden határon, hisz magad szabsz határokat, nem fékezhet béklyó, se járom, de korlát sem! így vagy szabad!”