A történeti képkutatás kialakulása, jelen állása és magyar feladatai

A képkutatás új történettudományi diszciplína. Fogalomköre az utóbbi húsz-harminc évben a művészettörténet és a szorosabb értelemben vett történettudomány érintkező pontján alakult ki. Ez a származásbeli összefüggés kívánatossá teszi a jelzett két történettudomány századvégi helyzetének felidézését. Rövid visszapillantásunk tehát kiindulópont gyanánt szolgál. A régi műtörténet a művészetet az eszményi Szép megtestesítőjének fogta fel. Múltját ennek értelmében a normatív esztétika fogalmi kereteivel vizsgálta. Elméleti alapvetésénél fogva tehát a csúcsok felé vonzódott, keresve az örök szépet, az örök emberit, azaz a tér és az idő korlátái által meg nem kötött értékeket. Magas célkitűzése a gyakorlatban sok esetben elérhetetlen maradt; számunkra azonban elég annak a ténynek ismerete, hogy alapvetéséből eredő ideálja a műtárgyakban rejlő történeti felvilágosítás kihámoz-hatását eleve kizárta. A szorosan vett történettudomány, a nagy tekintélynek örvendő természettudományok igézete alatt ebben a korban maga is chemiává és fizikává, a múlt exakt tudományává óhajtott lenni. Eszményét az írott kútfők kellően megrostált csoportja révén kívánta megvalósítani, ezért rajtuk kívül más kútfőkkel nem igen foglalkozott s került minden szubjektív történeti mozzanatot, elsősorban tehát a művészi kútfőket. A múlt század végén így a helyzet még az volt, hogy a történettudományok az ábrázolt kútfők jelentőségét sajátos ismeretelméleti álláspontjuk miatt nem vehették észre. E kútfők történeti jelentőségének felismerése és így a képkutatás fogalomkörének kialakulása feltételezte, hogy a történettudomány legmélyében, a mindent irányító ismeretelméletben, gyökeres változás menjen végbe. Ez a változás a jelen század első negyedében mind a művészettörténetben, mind pedig a szorosabb értelemben vett történettudományban bekövetkezett. A művészettörténet mai új helyzetében elhagyta a normatív esztétikát. A művészetet Croce-val most belső emóció eredményének tekinti. Ebből kifolyólag azt tartja, hogy annak történetét csak a metafizikai esztétika segítségével foghatjuk föl. Másszóval, hogy adott kor művészetét ugyanazon kor metafizikájával kell megértenünk.