Népmívelés, 1906, I. kötet, 1-6. füzet

Harangszót hallok, — a jövendő harangszavát. Templomot látok a távol messzeségben, — a magyar népműveltség templomát. Mindnyájan, akiknek lelkében él a vágyakozás egy szebb, boldogabb jövendő után, akiknek tudatában megfogant az erős hit a nagy, a mindent átható emberi műveltség erejében, — sóvárogva keressük a messzeségben az igazi emberi kultúra templomát. Templomot, amelynek kapui tárva-nyitva fogadnak mindenkit, férfit és nőt, ifjút és öreget, szegényt és gazdagot. Ahol a kultúra áldását élvezhesse mindenki, ahol az emberi művelődés eszközei ott vannak szabadon, hogy bárki is hozzájuk férhessen s használhassa a maga tökéletesítésére. Az emberi élet anyagi eszközei korlátozottak, a természeti javak csak alakilag változhatnak, mennyiségükben változhatatlanok. Az emberi műveltség javai ellenben végnélkül szaporíthatók. De kétségtelen, hogy egyfelől a műveltség javainak megszerzése végett anyagi eszközökre is van szükség, másfelől a közműveltség fokozódása a közgazdaság fejlődésének leghatalmasabb és legbiztosabb eszköze. A szellemi és gazdasági kultúra kölcsönös vonatkozásban állanak egymással. Az a közgazdasági és társadalmi föllendülés, amely nálunk az elmúlt évtizedekben végbe ment, nem volt eléggé reális, mert mindenáron minél többet akartunk termelni, és nem igyekeztünk azon, hogy előbb mélyreható alapos kultúra alá fogjuk minden közgazdasági és társadalmi erőkifejtés forrását: a népet. Kevés az, amit a népművelésből tényleg nyújtottunk, még az iskolába járás általános kötelezettségét sem tudtuk kellőkép valóra váltani. Nálunk eddig a népiskolában és a népmívelésben a legtöbben csak egyoldalú politikai, nemzetiségi, felekezeti vagy más irányzatok eszközét látták, pedig az igazi népmívelésnek nem lehet más célja: mint a népben az egész ember tökéletesítése. Ebben az értelemben a népmívelésnek ki kell terjednie mindenkire egyformán és minden emberben a testi ügyességek és gyakorlati képességek, az értelem, az esztétikai érzék, az erkölcsi erő s a hazafias és szociális érzés fejlesztésére egyaránt. Ez a népmívelési munka az, melyhez meg akarjuk nyerni mindazok érdeklődését, munkás hozzájárulását, akik a magyar néppel állandóan érintkeznek, a nép művelésével foglalkoznak s akik erre a nemes feladatra hivatást éreznek magukban. Magunkat is nevelve, vezessük rá a népet az egyedül eredményes kulturális munkára: az önművelésre. Keltsük fel benne a műveltség után való szomjúságot, hogy igénytelen legyen az anyagiakban s telhetetlen a művelődésre való törekvésben. Nyissuk meg számára a tiszta, igaz emberi műveltség kifogyhatatlan bőségszaruját. És ez a törekvés időszerű, inkább mint valaha; ezen fordul meg egész jövendőnk, — ez ma a magyar nemzet létkérdése. Egyesüljünk a kultúra erejébe vetett hitben, magyar népünk égő szeretetében.