Mitológiák

Az itt következő esszéket hónapról hónapra írtam, körülbelül két év leforgása alatt, 1954-től 1956-ig, és arról, ami éppen foglalkoztatta a közvéleményt. Altkoriban megpróbáltam rendszeresen átgondolni a francia hétköznapok' néhány mítoszát. Vizsgálódásom nyersanyaga sokféle volt (egy újságcikk, egy képeslap illusztrációja, egy film, előadás vagy kiállítás), a témája pedig önkényes: arról írtam, ami felkeltette az érdeklődésemet. Az elemzés kiindulópontja legtöbbször az a türelmetlenség volt, amely mindig elfog, valahányszor a sajtó, a művészet vagy a közgondolkodás „természetes”-nek tüntet fel egy olyan valóságot, amely, jóllehet benne élünk, minden ízében történeti képződmény: egyszóval valósággal szenvedtem tőle, hogy a hétköznapi beszédmód lépten-nyomon összekeveri egymással a Természetet meg a Történelmet, és a magától értetődő látványos meg-lobogtatásában akartam nyakam csípni azt az ideológiai szemfényvesztést, amely mögötte lappang. A mítosz fogalma már kezdetben alkalmasnak látszott, hogy magyarázatot adjon ezekre a hamis látszatokra. A szót akkoriban még hagyományos értelemben használtam. Egyvalamit azonban már akkor tudtam, és igyekeztem is belőle levonni az összes következtetést: azt, hogy a mítosz nyelv. Ilyenformán, noha olyan tényeket tanulmányoztam, amelyek szemre igencsak távol állnak az irodalomtól (például a pankrációt, egy hidegtál fényképét, egy műanyag-kiállítást), úgy vélem, sohasem léptem át polgári társadalmunk általános szemiotikájának határait, amelynek irodalmi vetületét korábbi esszéimben vettem szemügyre. Ezekben az esszékben, amelyeket hónapról hónapra írtam, nincs semmiféle szervesen kibontakozó gondolatmenet: csak a makacsság, az ismétlődés fűzi egybe őket. Hogy az ismétlődés csakugyan szórakoztató-e, ahogyan a közmondás tartja, nem tudom, de hogy jelent valamit, az biztos. És éppen ezt kerestem: a jelentést. Vagy lehet, hogy mindez csak számomra jelent valamit ? Másszóval: vajon a mitológusnak is megvan a maga mitológiája? Nyilván, és az olvasó látni fogja, hogy eleget teszek-e a kihívásnak. Ámbár, igazság szerint, nem egészen így vetődik fel a kérdés. A „demisztifikáció”, hogy ismét egy félig-meddig elcsépelt szóval éljek, korántsem holmi olümposzi vállalkozás. Ezen azt értem, hogy nem tudom elfogadni azt a hagyományos elképzelést, amely élesen megkülönbözteti egymástól a tudós objektivitását és az író szubjektivitását, mintha az egyik „szabadsággal”, a másik meg „elhivatottsággal” volna megáldva, holott mindkettő csak arra jó, hogy elsinkófálja vagy szublimálja helyzetük korlátait: én egész valómmal át akarom élni korunk ellentmondását, amely a maró gúnyt az igazság feltételévé teszi. (...) A pankráció erénye zabolátlanságában rejlik. Itt ugyanazzal az érzelmi pátosszal találkozunk, amely az ókori drámának lehetett sajátja. Mellesleg a pankráció szabadtéri látványosság, hiszen az ókori színháznak vagy arénának nem a fölébe feszülő égbolt a lényege (ez a romantikus érték a mondén ünnepségeknek van fenntartva), hanem a verőfény nyers vertikalitása. A pankráció még a legmocskosabb párizsi termekben is a nagy délszaki látványosságokkal, a görög drámával meg a bikaviadallal tart rokonságot: a vakító világosság itt is, ott is a végletekig hevíti a kedélyeket.