A neveléstörténet változó arcai

A neveléstörténet helyzetének áttekintésére, a fejlődés és a nemzetközi kapcsolatépítés lehetőségeinek megvitatására rendeztük meg a Tanárképzők Szövetségével együttműködésben Szegeden A múlt értékei, a jelen kihívásai és a jövő? című kétnapos nemzetközi workshopot 2013. március 7–8-án. A workshopon nemzetközi és hazai kutatók mutatták be a neveléstörténeti doktori programok helyzetét, és készítették elő a nemzetközi együttműködés alapjait. Külön szekció foglalkozott a neveléstörténet tanításának aktuális helyzetével és problémáival. Az egyes doktori iskolák hallgatói pedig kutatásaik bemutatásán keresztül nyújtottak betekintést a neveléstörténeti alprogramokban folyó munkába. Jelen kötet az itt elhangzott előadások szerkesztett változatát tartalmazza. | (...) A neveléstörténet az elmúlt másfél évszázadban szerves részét képezte a pedagógiai tanulmányoknak és a pedagógusképzésnek, ám funkciójáról, szerepéről és a struktúrában elfoglalt helyéről eltérő felfogások alakultak ki. Ez a dilemma nem csak a diszciplínán belül működőket érintette és érinti, illetve mozgatja meg, de a más tudományterületek felől érkező, az egyetemi tanárképzésről és diszciplináris képzésről gondolkodókat vagy akár az olykor laikus közegként is értelmezhető oktatáspolitikát is. A neveléstörténettel foglalkozó oktatók/kutatók, a tanárképzés optimalizálásával foglalkozó oktatók/kutatók és a tanárképzés átalakításával foglalkozó oktatáspolitika egyaránt kiveszi a részét a diszciplína oktatásának átalakításából, bizonyos értelemben önálló érdekcsoportokat alkotva, egymásnak ellentmondó koncepcionális alapokból kiindulva fejtik ki álláspontjukat, és érvényesítik erőiket ebben az átalakulási folyamatban. A nemzetközi szakirodalomban egyetértés mutatkozik abban, hogy az 1960-as évektől világszerte a neveléstörténeti kutatások erőteljes fellendülése tapasztalható. Egyes kutatók a társadalmi környezet változásában látják a megélénkülés okát. Olyan új „politikai” témák jelentek meg, például a nő- és munkásmozgalmak történetének kutatása, amelyek segítették a neveléstörténet újrafelfedezését. A nők, a kulturális mozgalmak, a család, a különböző kisebbségi csoportok ekkortól váltak a neveléstörténeti kutatások területeivé. Más kutatók pedig a hagyományos történelemelmélet ismeretelméleti változásainak hatását emelik ki. A nemzetközi neveléstörténet-írásban megjelent fokozatos fókuszváltás állomásait Marc Depaepe a következőképpen jellemezte: „a kilencvenes évektől a »nevelés új kultúrtörténete« a preferált irány, amely a hatvanas évekbeli »nevelés új társadalomtörténetét« váltotta fel, miközben ugyanez a »nevelés új társadalomtörténete« azért került előtérbe, hogy száműzze az ötvenes évektől datálódó, régi »nevelési gondolatok történetét«”.