Dél-Dunántúl közlekedésének fontosabb közgazdasági kérdései

A magyar gazdaság az utóbbi 10 évben válságos éveket élt át. Teljesitőképessége egyre inkább elmaradt a fokozódó hazai és külpiaci elvárások mögött. A külgazdasági egyensúly javítása, a fizetőképességünk megtartása érdekében eszközölt gazdasági visszafogás a beruházások, a gazdaságfejlesztési programok csökkentését eredményezte és e gazdasági növekedés visszaeséséhez vezetett. Dél-Dunántúlt sem kerülték el hazánk gazdaságát alapvetően megrázó jelenségek: vészhelyzetben vannak a legmagasabb termelési értéket előállító kitermelő ágazatok /feketeszén, uránérc/, az építőipari vállalatok termelése napjainkban csak a hetvenes évek közepének szintjén mozog, az aszályos esztendők és az elvonáscentrikus szabályozók válsághelyzetbe sodorták a mezőgazdasági nagyüzemeket is. A közlekedési infrastruktúra tőkeállománya és térszerkezete, az általa nyújtott szolgóltó:ások mennyisége és minősége a vizsgált dél-dunántúli régió, illetve az egész magyar gazdaság működésének is egyik létfeltétele. Széchenyi István az első közlekedéspolitikai koncepcióban /1840/ a következőket írja: "A közlekedés fejlődése szoros kapcsolatban van a társadalmi-gazdasági fejlődéssel. A lakossági mobilitás, az igazgatási és irányítási rendszer, a településhálózat fejlődése stb., a termelőágazatok, a külgazdasági kapcsolatok szüntelenül új, változó igényeket támasztanak a közlekedéssel szemben. Ugyanakkor maga a közlekedési tevékenység is visszahat a gazdaságra." A mai magyar gazdaságban a közlekedés helyzete szemléletesen tükrözi az elmúlt évtizedek elhibázott gazdaságpolitikai prioritásait, amely a termelőszektorok fejlesztésének adott elsődlegességet, ezáltal pedig csak maradékelven biztosíthatta az elhasználódott termelőeszközeinek pótlását.