Római magánjog

A római jog eredete, kezdetei a történelem előtti időkbe nyúlnak vissza. Ha el akarjuk kerülni azt az elvileg hibás, de valójában alig elkerülhető eljárást, hogy történelmileg később kialakult fogalmakat, szemléletmódokat vetítsünk vissza a kezdetekre, akkor célszerűnek tűnik, hogy mindenekelőtt a római jog ősi eredetű alapszavait vizsgáljuk meg, azok különböző jelentésrétegei történeti differenciálódásának feltehető útjait kíséreljük meg kinyomozni. A jogot jelentő latin ius szó nyelvi eredetét (etimológiáját) tekintve az indoeurópai (álja) nyelv-család egyik ősi gyökére megy vissza. Ez a gyök, a „ious", rituális megtisztulást, rituális úton elért megigazulást jelent. Kevésbé meggyőző álláspont szerint a „ious, yaus " gyök az árja főistent jelentő, ősi Iovis névvel hozható összefüggésbe, mely név helyett később a rómaiak a Iuppiter megnevezést használták. A rendelkezésünkre álló jogi és nem jogi forrásszövegekben a ius szó legősibb jelentésrétege szerint meghatározott formák mellett végbevitt, előírásszerűén végrehajtott rituális eljárást jelent. Ez a rítus meghatározott szavak, mondatok kimondását és meghatározott jelképes tartalmú cselekmények végrehajtását foglalja magába. Az eljárás célja pedig az, hogy az eljáró a címzett és a közösség jelenlevő képviselői előtt mintegy megjelölje - modem kifejezéssel „ bekódolja ” - a rítus végrehajtását követő, a rítussal megnyitott későbbi magatartásai sorát, jelezve és kifejezésre juttatva, hogy ezen későbbi magatartásai során is a közösséget elismerve és fenntartva, az esetleg ellenérdekű személyekkel és a közösség minden tagjával békében kíván élni. A rituális eljárás tehát mintegy előzetesen megpecsételi, megjellegzi a rítust követő, immár az egyéni érdekek nyílt és közvetlen érvényesítését szolgáló magatartások sorát. Elhatárolja ezeket a magatartásokat a puszta önkény megnyilvánulásaitól, beilleszti a közösség életébe, elfogadtatja a közösséggel, jóllehet materiális tartalmukban kétségtelenül egyéni érdekek érvényesítésére irányuló magatartásokról van szó. Ősi eredetű, valószínűleg még a római állam kialakulását megelőző időkből származó rítusa a római jognak a vindicatio és a manus iniectio. A rítust végrehajtó személy az ellen-érdekűekkel és az egész közösséggel szemben a maga számára egy meghatározott hatalmi pozíciót kíván érvényesíteni az eljárás tárgyát képező személy vagy dolog fölött. A manus iniectio rítusát megvalósító polgár egy, hatalma alatt nem álló szabad személyt kíván személyes szabadságától megfosztani és házában - bizonyos feltételek bekövetkezéséig - fogságban tartani. A vindicatio végrehajtása révén érvényesíteni kívánt hatalmi pozíció jellege pedig a rítus tárgyától függően különböző lehet. Rabszolga vagy más forgalomképes vagyontárgy esetében tulajdonosi hatalom (domínium), más személy családfői hatalma alatt álló személy esetében mancipium-hatalom, nem más személy családfői hatalma alatt álló személy esetében pedig családfői hatalom (patria potestas).