A panelos lakóépületek felújítása

A panelos építésmódról s a vele azonosított lakótelepekről szólva legtöbbször általánosító, érzelmi alapokon nyugvó megnyilatkozások tapasztalhatók. Az egyik oldal bőszen hirdeti: a nagypanelos építés bűn a városok és az ilyen épületekben lakók ellen, s a panelos épületek egyhangúságát, a lakótelepi zöldterületek sivárságát és a lakások szűkösségét a modern építészet válságával azonosítják. A másik oldalon levők azonban — akik részt vettek az építésben — kissé visszafogottabban nyilatkoznak : az adott időszakban és körülmények között ez volt a legjobb megoldás. Hol van hát az igazság? Nyilvánvalóan — mint annyi más összetett, de alapvető problémát érintő és sokak életét befolyásoló kérdés esetén (s ki tagadná, hogy a lakásépítés ilyen) — a válasz sokkal bonyolultabb, hogysem néhány — szükségszerűen általánosító — mondatban össze lehetne foglalni. Közel harminc évvel az első lakótelepek megjelenése után pedig már a felújításukon gondolkodhatunk — hiszen az idő könyörtelenül elszaladt. Időközben az is kiderült, hogy a 60-as évek lakásról alkotott elképzelései szerint épített „lakóegységek” nem a ma bennük élő emberek saját, teljes értékű otthon iránti igényeihez szabottak. Ez az épületek fizikai elhasználódásából eredő feladatokon tül is okoz problémákat. Az emberek pedig — más választási lehetőségük nem lévén — a felújítás időszakában is ott fognak lakni, és bizonyára mai szükségleteikhez képest újabbak jelentkeznek, amelyekhez a panelos technológiával — ezzel a „zárt” építési móddal (amely utólagos átalakításokkal szemben meglehetősen ellenálló) — épített lakások előreláthatólag még kevésbé tudnak majd alkalmazkodni. Félő, hogy ha az emberek nem tudják az otthonukat saját elképzelésük szerint alakítani, szükségszerűen az igénytelenül kialakított, egyforma lakások formálják majd a bennük élőket. A panelos épületek elkerülhetetlen felújításának időpontjához közeledve így számunkra nem marad más lehetőség, mint hogy a jelenlegi lakótelepi életkörülményeket és a panelos épületeket részletesen elemezve azt vizsgáljuk, melyek azok a területek, ahol a legkisebb befektetéssel csökkenthetők lakásaink és lakáshelyzetünk életmódot torzító hatásai — a feltétlenül szükséges műszaki intézkedéseken kívül. Könyvünkben e két területet vizsgáljuk, és javaslatot teszünk — különös hangsúlyt helyezve a közöttük levő összefüggésekre. Nem ígérhetjük, hogy a javaslatokat néhány „varázsszóban" foglaljuk össze, hiszen a problémák olyan szerteágazók, hogy rájuk csak igen összetett válaszok adhatók. S még a javasolt megoldások sem tekinthetők teljes értékű gyógyírnak — hiszen minden gyógyszernek vannak mellékhatásai. Éppen elég kárt okozott már néhány egyedül helyesnek vélt szempont erőltetése, s az ezektől várt csoda elmaradása. Maga a „lakáskérdés megoldása" jelszó is ezek közé tartozott. Gyógyírt ígért egy égető társadalmi betegségre, s az intenzív kúra közben az „orvosok” nem figyeltek fel rá, hogy már maguk a mellékhatások is kórként diagnosztizálható szintet értek el — arról nem is beszélve, hogy a kezelés hosszú évei alatt maga a „beteg” is sokat változott. Könyvünk legfőbb célja, hogy a „kortörténet” rövid felvázolásával csokorba szedje a „tüneteket", hogy ezekre alapozva helyes diagnózist állítson fel, s talán a „gyógyszer" előállításához is irányelveket nyújtson. Persze az előbbiek alapján már most bizonyos, hogy nem lehet minden betegnél ugyanazt a kezelést alkalmazni, más-más terápiára van szükség az ország különböző területein a különböző épülettípusok, ill. a bennük lakó — más-más igényekkel és lehetőségekkel bíró — emberek számára.