A modern irodalomtudomány kialakulása : a pozitivizmustól a strukturalizmusig : szöveggyűjtemény

A kötet a modem irodalomtudomány múlt század utolsó és századunk első két harmadát felölelő száz évének legfontosabb írásait mutatja be. Az „irodalomtudomány” kifejezés azonban egyszerre mellőzhetetlen és félrevezető terminus azokra az írásokra vonatkozóan, amelyek szöveggyűjteményünkben szerepelnek. Az irodalom létpozíciója szükségszerűvé teszi, hogy a spontán megértési kísérleteken túl, ezek hátterében rendszerezett, szabályszerű értelmezési stratégiák is működjenek. Az irodalom létébe nemcsak olvasottsága, megértettsége ivódott elfelejthetetlenül bele, hanem az is, hogy ez a megértettség előzetesen rendszerezett, absztrakt, bár sokszor tudattalan terv alapján konstruálódik meg. Kicsit tudományosabban ez azt jelenti, hogy az irodalom nemcsak hermeneutikai létezéssel rendelkezik, hanem azt is, hogy ez a hermeneutikai alap egy előzetes értelmezési akcióra, egy metahermeneutikára támaszkodik. Nemcsak és talán nem elsősorban az irodalom értelmével kell ma foglalkoznunk, hanem az irodalmi értelem megkonstruálásának rejtett összefüggéseivel is, azokkal a stratégiákkal, amelyekkel az értelmezéshez hozzáállunk. A szó ugyanakkor félrevezető is, mert az irodalomtudomány nem hasonlítható a modemitás eszményi tudománymodelljéhez, a természettudományos gondolkodáshoz. Nincs stabil, zárt tárgyterülete, az irodalom jelensége folyamatosan változik, és ma sok olyan régi és új jelenséget e tárgyhoz sorolunk, amelyeket korábban még nem tartottak volna irodalomnak. Nincs egységes módszertana sem, és az irodalomtudományon belül született elméletek sem viselkednek úgy, mint a természettudományos teóriák, nem váltják le egymást, szándékuk majdnem mindig kiegészítő jellegű, azaz új hagymahéjakként borulnak rá a kimondhatatlan, megfoghatatlan (és talán nem is létező) magra, az irodalmi jelentésre. Az irodalom tudománya tehát nem egy irodalom nevű tárgy tudománya (nem e tárgy viszonyainak absztrakciója), hanem igazából az irodalom olvasásakor alkalmazott stratégiák absztrakciójaként határozható meg. Egy bizonyos időszakban, körül határol ható térben recepciós elvárások és hiányok sajátos elvárásrendje alakul ki, és az egyes irodalomtudományi irányzatok egy-egy ilyen recepciós kihívásra adott koherens olvasási válaszstratégiaként értelmezhetők. Szöveggyűjteményünk, követve a témával foglalkozók szokásos sémáját, hat nagyobb, egymástól jobban vagy éppen kevésbé elkülönülő diszkurzust emel ki. Kétségtelen, hogy mindezek két nagyobb csoportra oszthatók: vannak olyan irodalmi metaolvasali stratégiák, amelyek az irodalom genetikus kontextusában vélik a jelentés kulcsát megtalálni, mások viszont az irodalmi szöveg szigorú immanenciáját tartják középpontinak. Az előbbibe a pozitivizmus és a szellemtörténet, az utóbbiba a korai és későbbi formalista-strukturalista iskolák tartoznak. A második csoport legkorábbi képviselői az orosz formalizmus és az amerikai Új Kritika, a későbbiek, már Saussure nyelvelméletének dinamikus felhasználására épülő diszkurzusokként, a korai (Jakobson körüli) és kései (R. Barthes-ra jellemző) strukturalizmus. A hat egységen belül is törekedtünk bizonyos rendszerességre és arra, hogy a szűkebb értelemben vett elméleti írásokon túl átfogóbb hátterét mutassuk be egy-egy időszak irodalmi gondolkodásának. Az irodalomtudomány adott korszakának meghatározó írásai, mint meghatározott olvasati módok általánosításai, szükségszerűen kerülnek sokszor nagyon közeli kapcsolatba más humán tudományi eszmékkel. Különbségük ugyanis csak annyi, hogy a humán tudományok az emberi élet más-más „írásait” olvassák, de olvasati módjukat jelentősen befolyásolja és