Hátrányok - társadalmi egyenlőtlenségek

Az országok oktatási rendszereinek nagy része ún. iskolaszindrómában szenved, tehát egyszerre elvárás az iskoláktól két egymásnak feszülő feladat megoldása: egyrészt azt, hogy az oktatási-nevelési intézmény kiegyenlítse a társadalmi egyenlőtlenségeket és lehetővé tegye a társadalmi mobilitást; másrészt azt, hogy szolgálja ki az egyéni törekvéseket, ami viszont az oktatáson belüli elkülönítéshez szokott vezetni. Ez a két elvárás egyszerre nehezen teljesíthető. Az iskolával szemben elvárás, hogy előmozdítsa az egyenlőséget, miközben a társadalom egyes tagjai szeretnék megőrizni azokat a kiváltságokat, amelyek révén a legkiválóbbak megkaphatják a nekik legmegfelelőbb képzést. Így az oktatásnak egyszerre kellene inkluzívnak és exkluzívnak lennie. Sok iskolai reform ennek a két ellentétes igénynek a kielégítését célozza, aminek folyamatos frusztráció a vége, mert a valóságban e két ellentétes irányt nagyon nehéz feloldani, ugyanakkor nyilvánosan egyik oktatáspolitika sem meri az egyik szerepet a másik javára feladni. A szülők részéről magától értetődő, hogy olyan iskolákba szeretnék küldeni a gyerekeiket, ahol szerintük a legjobb nekik. A hazai tanárképzés jellegzetességei miatt a tanárok ugyancsak jobban szeretik, ha nagyjából egyforma szinten lévő diákokat kell tanítaniuk és kevésbé mozognak otthonosan azokban a módszerekben, amelyek azt segítenék, hogy egy osztálytermen belül jól tudjanak bánni egymástól eltérő képességű gyerekekkel. Magyarországon a jogszabály lehetővé teszi a szabad iskolaválasztást, a rendszerben ráadásul megteremtették a 6 és 8 évfolyamos kisgimnáziumok intézményrendszerét, amihez az utóbbi években hozzáadódott az egyházi iskolák felemelkedése a maga kivételes szabályozásával, például az állami iskolákhoz képest kedvezőbb költségvetési finanszírozásával. Így, minden adott az exkluzivitás megteremtésére és a szelekció erősödésére. (Kende, 2019) A mai magyar társadalom messze van attól az optimális helyzettől, hogy az elsődleges családban „szerzett” társadalmi egyenlőtlenségek az egyén szocializációjával, a nevelési intézményrendszerben való tankötelezettség teljesítésével illetve a későbbi képzések eredményeképpen mérséklődne. Sőt. Az ún. meritokratikus társadalmakban az egyén lehetősége, hogy akár legalulról legfelülre kerüljön. Ez a pályaív a magyar népmesék visszatérő motívuma, ami annak kivételessége és nem annak mindennapossága miatt várt erős elemmé. A magyar társadalomban a mobilizáció látott már szebb napokat is. A rendszerváltást követően egy meglehetősen ellentmondásos időszakról beszélhettünk. Egyik oldalról megnőttek a vagyoni különbségek és ennek eredményeképpen kialakult a kereslet az elitoktatásra már az alsófokú nevelési intézmények szintjén is. Másrészről az ezredfordulón soha nem tapasztalt számban jelentkeztek felsőoktatási intézményekbe. Ez két szélsőséges példa. A társadalomkutatással foglalkozók rendre megállapítják, hogy a mobilizáció messze nem optimális és a társadalom szűk keresztmetszete számára ad lehetőséget évtizedek óta. A helyzet a 21. század második évtizedére viszont jelentősen romlott és az egyébként sem optimális szinttől esett vissza.